(Jövőben) harmincéves a Kolozsvári Egyetemi Lelkészség – ezt már akkor emlegetni kezdtük, amikor a lelkészségre (egyetemi lelkészként és pasztorálasszisztensként) 2022 szeptemberében megérkeztünk. Ha nagyon távolról kell meghatározni az előszervezést, akkor valahonnan innen kezdődik. Ennél konkrétabban idén februárban kezdtünk gondolkodni: mi legyen? mi méltó? mi az igény? Már ekkor felmerült, hogy ne csak az elmúlt időszakért adjunk hálát, hanem kérjünk áldást az előttünk álló időre is. Erre a szándékra ráerősítettek a korábbi munkatársak is, akik hangsúlyozták, hogy a nosztalgiázáson túl a továbbvihető értékek és a jövő távlata is fontos, és hogy megjelenjen elsősorban a korábbi KEL-esek és a jelenlegiek találkozása. Így lett a KEL 30-ból KEL 60.
Időközben a különböző beszélgetésekből kikristályosodott (meghallottuk, odahallgattunk): ünnepelni kell azokkal, akik a KEL voltak az elmúlt harminc évben. A rendkívüli alumni találkozó (mert rendszerint iskolák, egyetemek öregdiákjai gyűlnek össze) ötlete így született meg. Gondoltunk a régi tagokra, akik jelen voltak, és akik jelen tudnak lenni. De azokra is, aki már nem lehetnek köztünk – reményeink szerint velünk ünnepelnek egy másik dimenzióban. Különösen Orbán Lászlóra, egykori egyetemi lelkészre gondoltunk, aki tizenöt évvel ezelőtt áldozta életét egyik egyetemistáért. Ezért nagy öröm számunkra, hogy emléktábla-avatással idézhettük fel az alakját.
Szeptember közepén kimentek az első meghívók azzal a felhívással, hogy aki megkapja, minél több ex-KEL-es ismerősével ossza meg az örömet és a meghívást. Sajnos az is látszott, hogy nem minden elérhetőség aktív már, vagyis nem mindenkit sikerült elérnünk azok közül, akit mindenképp szerettünk volna megszólítani. Második körben egy hónap múltán ráerősítettünk a valamikori KEL-esek felkeresésére. Segítségünkre volt a KEL-archívum; négy, szakmai gyakorlatát nálunk végző teológus fiatal; egy szakképzett levéltáros barát, aki rendszerezni segített percek alatt; és még két lelkes egyetemista, aki az archívumból kiszűrt telefonszámokat és e-mail-címeket, elérhetőségeket digitalizálta, bediktálta, ahová a meghívókat kiküldhettük. A bejelentkezések, az örömteli és a hálás visszajelzések száma ekkor ugrott meg. Februárban 150 személyre terveztünk – november 11-re 144-en jelezték részvételi szándékukat: alumnik, akik közül sokan gyerekkel jöttek, és jelenlegiek, akik a szervezésben oroszlánrészt vállaltak. Nagyrészt ezért is dőlhettünk hátra és lehettünk jelen főszervezőként a találkozón: felelősségteljes egyetemistákra bíztunk részfeladatokat, akiket szintén szeptember közepe óta fokozatosan bevontunk, akiknek munkáját számontartottuk, kísértük, de akik esetenként az alfeladat megtervezésétől a kivitelezésig innovatív módon teljesítették a küldetést.
Szombaton, a találkozó napján – előzetes félelmeinkkel ellentétben, amikor attól tartottunk, hogy minden összesűrűsödik az utolsó pillanatra – már csak két-három simítás, apró pontosítás volt hátra, aztán hirtelen elkezdődött: jöttek a mosolyok, az ölelések, a bemutatkozások, de leginkább: az alumni tagok találkozása egymással és a mostani egyetemistákkal; talán a Szeretettel is.
Molnár Lehel egyetemi lelkész, Lengyelfi Emőke pasztorálasszisztens
Az írás megjelent a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség harmincéves fennállása előtt tisztelgő összeállításban, a Vasárnap hetilap 2023/48. lapszámában
