Páratlan érdeklődés előzi meg a Hagyományok Háza Etnopedagógiai konferenciáját. A november 18-ai tudományos találkozó részleteiről Sándor Ildikót, az Intézmény Közművelődési és tudományos szakcsoportjának vezetőjét, a találkozó szervezőjét kérdeztük.
„A konferencia előzményeit két irányból közelíthetem meg. Mintegy negyedszázaddal ezelőtt, amikor a nemzeti alaptantervet (NAT) bevezetni készültek, 1996-ban egy kétnapos átfogó konferenciát rendeztek az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán. Ekkor már lehetett tudni, hogy a hon- és népismeret, illetve a tánc és dráma elnevezésű tantárgy keretében először – nem választható tantárgyként, hanem kötelezően – néprajzi ismeretek és a néphagyományhoz kapcsolódó praktikus tartalmak nyernek létjogosultságot az oktatási rendszerben. Ez egy nagyon fontos oktatástörténeti mérföldkőnek számított, s ez alapozta meg az említett kétnapos szimpóziumot. A találkozón mindenki ott volt, aki korábban a néphagyomány és a pedagógia kapcsolódása érdekében tevékenykedett. Az inspiráló, nagy várakozást megelőző rendezvényen én magam is részt vettem. Visszatekintve viszont némi csalódottsággal kell megjegyeznem, hogy e két tantárgy nem tudott úgy gyökeret verni az oktatásban, mint ahogyan elterveztük. Az előadásokból viszont született egy kitűnő kötet, s a közelmúltban – a huszonöt éves évfordulóval összefüggésben – e könyv anyagát elemeztem. Meg kellett állapítanom, hogy elég jelentős terminológiai zavar van: minek is nevezzük a néphagyomány és az intézményes pedagógia összekapcsolását.
E tanulmányban a különböző kifejezéseket és a mögötte levő pedagógiai koncepciókat bemutatva a végén azt javasoltam, hogy egy nem terhelt, értéksemleges fogalommal gyűjtőnévként használjuk mindezekre a dolgokra az etnopedagógia megjelölést. A tanulmányom az elmúlt évben az Új Pedagógiai Szemlében jelent meg. A másik előzmény, hogy a Hagyományok Háza mindig kereste a kapcsolatot a közoktatási intézményekkel: mindig folytattunk, s folytatunk pedagógus-továbbképzést olyan részterületeken, mint a népi játék, a néptánc, a népi kézművesség, és még sorolhatnám. Nagyon komoly fejleménynek tartom, hogy az elmúlt években a pedagógusképző intézményekkel folyamatos, jó kapcsolat alakult ki. Ennek fényében gondoltuk, hogy ezt a témát helyezhetjük a fókuszba az idei évben. Itt említhetem a néphagyományból eredő tartalmak helyét a közoktatás rendszerében, s mindazokat a módszereket, ahogy apáink – a szájhagyományozó kultúrában – tanítottak, és ahogyan a tudást átadták. Emellett kitérünk arra, hogy a különböző népcsoportok és etnikumok sajátos műveltségű háttere hogyan befolyásolhatja a modern oktatás kérdéseit. A megszokott módszertanunkkal operálunk, miszerint Intézményünknek híd szerepe van a tudomány – jelen esetben a néprajztudomány és a pedagógiatudomány – és a gyakorlati szakemberek között. Igen, ők azok, akik mindennapi munkájukban alkalmazhatják a tudományos eredményeket. A találkozó iránti érdeklődés páratlan, teltházzal számolunk. A konferenciát két plenáris előadás vezeti be, ezt követik a műhelymegbeszélések, amiken minden résztvevőnek lehetőséget adunk kérdéseik megfogalmazására és nézetük kifejtésére, valamint az eszmecserére. A napot egy vitaszínházzal zárjuk.”
További információk ITT.
