† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben Jézus így beszélt a tömeghez és a tanítványokhoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket.
Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit magatok közül, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”
Mt 23,1–12
Képmutatás, felszínesség, alakoskodás, álszentség, kétszínűség – nehéz, és egyben igen fajsúlyos fogalmak, amelyek akarva-akaratlanul átjárják mindennapjainkat mind egyéni, mind közösségi szinten. A látszatélet – vagyis hogy mást mutatunk, mint akik vagyunk – rendkívül romboló hatású lehet, különösen, ha a vallásos szférába is beékelődik, hiszen megmérgezi az isten- és embertársi kapcsolatnak azt a személyes és nélkülözhetetlen alapvonását, hogy őszinte, nyitott szívvel (és élettel) állhatunk meg és tárulkozhatunk fel a minket szerető személy előtt. Amikor képmutató módon éljük mindennapi életünket, akkor olyasfajta diszharmónia keletkezik bennünk, mondhatni olyan „skizofrén” állapot, amely belső feszültséget, békétlen magatartást és lelki halált okoz. S mindezt csupán tetőzi az, hogy eközben elveszítjük kapcsolatunkat a valósággal, hiszen álom szőtte világba menekülünk, és megszűnik a szabad, örömteli és szeretetteljes isteni valóság megtapasztalása, hiszen az önmagunk által kreált (hamis)élet és valóság körül forgunk. Nagyon szépen fogalmazza meg ezt Simon András: „Életed nyitott könyv, amelyből jót vagy rosszat tanulnak az emberek. Rajtad is áll, hogy jobbak vagy rosszabbak lesznek-e, amikor beleolvasnak hétköznapjaidba és ünnepeidbe. Tedd számukra kedves olvasmánnyá a lapokat…”
Jézus a mai evangéliumban éppen ettől próbálja óva inteni követőit, minket, 21. századi Krisztus-követőket is, hiszen tudja, mindannyiunkat megkísért a magamutogató, hivalkodó és feltűnősködő életstílus, amely a ma emberének egyik igen sajátos attribútuma. Ehelyett a Mester alázatra hív és tanít bennünket, arra a lehajló – a mások gyengeségeivel együttérző – szeretetre, amelyet ő maga is szünettelenül gyakorolt és gyakorol tanítványaival és velünk is. Hogy végre elhiggyük és megéljük, hogy annál nagyobb és értékesebb kincsünk nincsen, mint Isten önmagát ingyen, pazarlóan ajándékozó szeretete. Ennek a nagyvonalú – el- és befogadó – szeretetnek a tudatosítása és megélése segíthet megszabadulni a ránk rakódott hamis értékektől, amelyek gúzsba kötnek bennünket. Ha megvan bennünk a vágy és a bátorság, hogy elinduljunk ezen az úton, akkor az Úr nem hagy el, megmutatja és begyógyítja vakfoltjainkat, hogy életünk újra szabad, öröm- és szeretettel teli – hiteles – élet legyen, ahol már nem marad hely a sekélyes felszíneskedésnek, a rideg formalizmusnak, a képmutató alakoskodásnak és a magamutogató látszatéletnek. És ekkor lábunk nyomában élet fakad, ránk talál a hőn áhított béke, és életünk örömteli életté válik magunk és mások számára.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/45-ös számában.
