A püspöki szinódus 16. rendes közgyűlésének résztvevői elfogadták azt az Isten népéhez címzett levelet, amelyben hálát adnak a tapasztalatokért, részletezik az elmúlt hetek munkáját, és reményüket fejezik ki, hogy az elkövetkező hónapokban mindenki „konkrétan részt vehet a missziós közösség dinamizmusában, amelyre a szinódus szó utal”.
A püspöki szinódus 16. rendes közgyűlésének levele Isten népéhez
Kedves Testvérek!
A püspöki szinódus 16. rendes közgyűlése első ülésszakának munkálatai a végéhez közelednek, és veletek együtt szeretnénk hálát adni Istennek azért a szép és gazdagító élményért, amelyet mindannyian átéltünk. Ezt az áldott időszakot mélységes közösségben éltük meg. Támogattatok bennünket imáitokkal, veletek együtt hordoztuk elvárásaitokat, kérdéseiteket, félelmeiteket. Ahogy Ferenc pápa két évvel ezelőtt kérte, hosszú meghallgatási és megfontolási folyamat indult el, amely nyitott Isten egész népe számára, senkit sem zárva ki, hogy a Szentlélek vezetésével „járjunk együtt”, missziós tanítványokként, akik Jézus Krisztust követik.
Az ülésszak, amelyre szeptember 30-én Rómában gyűltünk össze, fontos szakasza ennek az útnak. Sok szempontból példátlan élményt jelentett. Ferenc pápa meghívására először fordult elő, hogy férfiak és nők – megkeresztelésük okán – egy asztalhoz üljenek, hogy részt vegyenek nemcsak a megbeszéléseken, hanem a püspöki szinódus közgyűlésének szavazási folyamatában is. Együtt, kiegészítve egymást hivatásunkkal, karizmáinkkal és szolgálatainkkal, intenzíven hallgattuk Isten szavát és a többiek tapasztalatait. A Szentlélekben való beszélgetés módszerét alkalmazva alázatosan megosztottuk egymással közösségeink gazdagságát és szegénységét minden kontinensről, arra törekedve, hogy észrevegyük, mit akar mondani a Szentlélek a mai egyháznak. Így azt is megtapasztaltuk, hogy milyen fontos a latin hagyomány és a keleti kereszténység hagyományai közötti kölcsönös tapasztalatcsere előmozdítása. Más egyházak és egyházi közösségek testvéri küldötteinek részvétele gazdagította a megbeszéléseinket.
Közgyűlésünkre egy válságban lévő világ kontextusában került sor, amelynek sebei és botrányos egyenlőtlenségei fájdalmasan visszhangoztak a szívünkben, és különös súlyt kölcsönöztek munkánknak, főleg azért, mert közülünk néhányan olyan országokból érkeztek, ahol háború dúl. Imádkoztunk a halálos erőszak áldozataiért, nem feledkezve meg mindazokról, akiket a nyomor és a korrupció arra kényszerített, hogy az elvándorlás veszélyes útjára lépjenek. Szolidaritásunkról és elkötelezettségünkről biztosítottuk azokat a nőket és férfiakat szerte a világon, akik az igazságosság és a béke építésén dolgoznak.
A szentatya meghívására jelentős teret adtunk a csendnek, hogy elősegítsük a kölcsönös meghallgatást és a Lélekben való közösség iránti vágyat. A nyitó ökumenikus virrasztás során megtapasztaltuk, hogy a megfeszített Krisztus csendes szemlélésében hogyan növekszik az egység utáni szomjúság. Gyakorlatilag a kereszt Jézus tanító széke, katedrája, aki, miután odaadta magát a világ üdvösségéért, tanítványait az Atyjára bízta, hogy „mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21). Szilárdan egyesülve az ő feltámadása által hozott reményben, rábíztuk közös otthonunkat, ahol a föld és a szegények kiáltása egyre sürgetőbbé válik: „Laudate Deum!” (Dicsérjétek Istent!), ahogy Ferenc pápa emlékeztetett minket munkánk kezdetén.
Napról napra éreztük a pasztorális és missziós megtérés sürgető hívását. Az egyház hivatása ugyanis az, hogy az evangéliumot ne önmagára összpontosítva hirdesse, hanem azáltal, hogy magát annak a végtelen szeretetnek a szolgálatába állítja, amellyel Isten szerette a világot (vö. Jn 3,16). Amikor a Szent Péter tér közelében élő hajléktalanokat arról kérdezték, hogy mit várnak az egyházzal kapcsolatban a szinódus alkalmából, azt válaszolták: Szeretetet! Ennek a szeretetnek mindig az egyház lángoló szívének kell maradnia, szentháromságos és eucharisztikus szeretetnek, ahogyan a pápa október 15-én, a közgyűlésünk közepén emlékeztetett, megidézve Lisieux-i Szent Teréz üzenetét. A „bizalom” az, ami megadja nekünk azt a bátorságot és belső szabadságot, amelyet megtapasztaltunk, nem habozva, hogy szabadon és alázatosan kifejezzük egyezéseinket, különbözőségeinket, vágyainkat és kérdéseinket.
És most? Reméljük, hogy a 2024 októberében tartandó második ülésszakig tartó hónapok lehetővé teszik, hogy mindenki konkrétan részt vegyen a missziós közösség dinamizmusában, amelyre a szinódus szó utal. Nem ideológiáról van szó, hanem az apostoli hagyományban gyökerező tapasztalatról. Ahogy a pápa emlékeztetett bennünket e folyamat kezdetén, „a közösség és a misszió azt kockáztatja, hogy kissé elvont maradhat, ha nem ápolunk olyan egyházi gyakorlatot, amely kifejezi a szinodalitás konkrétságát (…), és amely bátorítja mindannyiunk valódi részvételét” (2021. október 9.). A kihívások sokrétűek, és számos kérdés merül fel: az első ülésszak összefoglaló jelentése meg fogja határozni az elért egyetértési pontokat, kiemeli a nyitott kérdéseket, és utal arra, hogyan fogjuk folytatni a munkánkat. Ahhoz, hogy az egyház előrelépjen a megfontolásban, mindenképpen meg kell hallgatnia mindenkit, kezdve a legszegényebbekkel. Ez a megtérés útját követeli meg a részéről, amely egyben a dicsőítés útja is: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek” (Lk 10,21)! Ez azt jelenti, hogy meg kell hallgatni azokat, akiktől megtagadták, hogy a társadalomban megszólaljanak, vagy akik kirekesztettnek érzik magukat, még az egyház által is; meg kell hallgatni azokat, akik a rasszizmus bármely formájának áldozatai – különösen egyes régiókban az őslakos népeket, akiknek kultúráját megvetik. Korunk egyházának mindenekelőtt az a kötelessége, hogy a megtérés szellemében meghallgassa azokat, akik az egyházi intézmény tagjai által elkövetett visszaélések áldozatai lettek, és konkrétan és strukturálisan elkötelezze magát annak biztosítása mellett, hogy ez ne fordulhasson elő még egyszer. Az egyháznak a világiakra, nőkre és férfiakra is figyelnie kell, akik a keresztség szentsége alapján szentségre hivatottak: a katekéták tanúságtételére, akik sok helyzetben az evangélium első hirdetői; a gyermekek egyszerűségére és élénkségére, a fiatalok lelkesedésére, kérdéseikre és kérelmeikre; az idősek álmaira, bölcsességére és emlékezetére. Az egyháznak meg kell hallgatnia a családokat, a nevelési gondjaikat, a keresztény tanúságtételt, amelyet a mai világban nyújtanak. Szüksége van arra, hogy meghallgassa azok hangját, akik részt akarnak venni a világi szolgálatokban, továbbá részt akarnak venni a megfontolás és döntéshozatal struktúráiban. Ahhoz, hogy a szinódusi tanácskozásban tovább haladjon, az egyháznak különösen szüksége van arra, hogy még inkább összegyűjtse a felszentelt szolgálattevők szavait és tapasztalatait: a papokét, akik a püspökök elsődleges munkatársai, és akiknek szentségi szolgálata nélkülözhetetlen az egész intézmény életéhez; a diakónusokét, akik szolgálatukkal az egész egyháznak a legkiszolgáltatottabbakról való gondoskodását jelképezik. Az egyháznak azt is hagynia kell, hogy a megszentelt élet tagjainak prófétai hangja, a Lélek hívásának éber őre kérdőre vonja. Figyelnie kell mindazokra is, akik nem osztják az ő hitét, de keresik az igazságot, és akikben szintén jelen van és működik a Lélek, aki „mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy társuljon ehhez a húsvéti misztériumhoz” (Gaudium et spes 22).
„A világ, amelyben élünk, és amelyet szeretni és szolgálni vagyunk hivatottak, még ellentmondásai ellenére is, megköveteli, hogy az egyház erősítse az együttműködést küldetésének minden területén. Isten éppen a szinodalitásnak ezt az útját várja el a harmadik évezred egyházától.” (Ferenc pápa, 2015. október 17.). Nem kell félnünk attól, hogy válaszoljunk erre a hívásra. Mária, az Egyház Anyja, aki az első ezen az úton, kíséri zarándoklatunkat. Örömben és bánatban a Fiára mutat, és arra szólít fel minket, hogy bízzunk benne. És ő, Jézus, a mi egyetlen reménységünk!
Vatikánváros, 2023. október 25.
Forrás: Vatican News (Fordítás: a temesvári püspökség sajtóirodája)
