† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben: Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”
Mt 22,34–40
Szeretni és szeretve lenni – a sokat hallott és hangoztatott – már-már közhelyessé silányult – igazság ma sem veszti (örök)érvényét, hiszen emberi életünk során, a szürke hétköznapok rohanásában, a mindennapos harcaink és megpróbáltatásaink közepette ez az egészen mélyen meghúzódó vágy, amely cselekvésre késztet és ösztönöz mindannyiunkat. Hogy el- és befogadva megéljük Isten feltétel nélküli szeretetét, amellyel szereti gyermekeit, azaz minket, és amelyet aztán továbbadunk ingyen és pazarlóan. Mert így szeret bennünket is Isten. Erre a szeretetre – amely embertől emberig ér, és amely Isten szívéből fakad – vágyódik a világ, s benne mi, akik a szeretet koldusaiként éljük mindennapi életünket.
A mai evangéliumban éppen erről beszél az Úr Jézus, amikor a főparancsról kérdezik a farizeusok, hiszen világosan kijelenti, hogy a legfőbb törvény Isten és ember szeretete. Találóan fogalmazza meg ezt Fodor Ákos, aki így ír: „a szeretésen kívül minden emberi tett: romépítés”, mert minden nap, óra és perc hiábavalóság – azaz romépítés –, ha nem szeretettel töltjük. És hogyan lehet jól szeretni? Ha elhisszük és elfogadjuk azt az alapvető igazságot, hogy Isten szeretetajándékai vagyunk a földön, szeretetből lettünk megteremtve, és csakis azért tudunk mi is hasonlóképpen szeretni, mert befogadtuk és ebből adódóan megéljük Isten minden értelmet és emberi határt meghaladó szeretetét, amelyet nap mint nap nekünk ajándékoz az új nap lehetőségében, a felkelő nap ragyogásában, a templom csendjében, egy szép találkozásban, a belső ima mélységeiben, egy baráti meghitt beszélgetésben, az Oltáriszentség szerető valóságában. Megannyi formája és lehetősége az Istennel megélt szeretetkapcsolatnak, amelyben újra és újra meghív bennünket, hogy osztatlan szívvel szeressük őt, feladva hamis kincseinket és biztonságérzetünket, amelyek nemegyszer gátolnak bennünket. Ha ezt sikerül felfedezni és megélni, utána már embertársaink és önmagunk szeretete sem lesz nehéz, hiszen ekkor már látni fogjuk, hogy mindenki a maga útján – néha könnyedén, néha bukdácsolva – halad az Isten felé vezető úton, aki nem ismer mértéket és korlátot az emberbe vetett bizalom és szeretet terén. Nekünk csupán annyi a feladatunk, hogy elfogadjuk ezt a pazarló szeretetet, töltekezzünk vele és általa, majd pedig továbbadjuk, hogy másoknak is jusson a lehajló szeretetből, az együttérző tekintetből, a szerető jelenlétből, az irgalmas jóságból és a megbocsátó kegyelemből, egyszóval az örömhírből, amelyet Jézus ad nekünk is és vár tőlünk is.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/44-es számában.
