A tanévkezdés kapcsán minden elképzelhető jót és szépet, motiválót elmondtak már az évek folyamán, és ezekhez hozzátenni bármi újat szinte lehetetlen. Kivéve persze az egyedi perspektíváinkat, a saját élettörténetünket, helyzetünket… mert ezek azok, amelyek igazán eldöntik az újabb és újabb tanéveink hangsúlyait, értékeit. Összeállításunkban igyekeztünk különböző életállapotúakat, tanárt, diákot, lelkipásztort megszólítani, hogy az alkalmi beszédek keretén túl osszanak meg velünk néhány útra való gondolatot, amely a tanév alatt hamuban sült pogácsánk lehet.
Tanár vagyok. Tele vakációval, szabadnappal, rövid munkanapokkal, jó fizetéssel, semmi felelősséggel. Ezért jó pedagógusnak lenni, vallják elég sokan.
S hogy mi van a mindennapokban, a valóságban, azt kár lenne magyarázni azoknak, akik amúgy sem szeretnék ezt belátni. Pedig van minden, mi szem-szájnak ingere: megfeszített munka, áldozat, lemondás, felelősségvállalás, kiadások, álmatlan éjszakák, a megújulás vágya, elköteleződés.
Kukkintsunk hát bele a hosszú nyári vakáció eseményeibe! Történetesen az enyémbe. Mi történt a szabadságom alatt? Bolyai Nyári Akadémia, Petőfi örök Kárpát-medencei élménytábor, Szabadkai Nyári Akadémia, Erasmus + tananyagfejlesztés, pályázatírás, tanári fokozati vizsga, készülés a következő tanévre.Az ízelítő talán jelzi, hogy a vakáció nem egyenlő a semmittevéssel, pihenéssel.
Épülés ez. Egy olyan folyamat, mely irányul, hogy az oktatás-nevelés időszakában, amikor szemtől szembe kerülök tanítványaimmal, a költő szavai valósággá váljanak: „érezzék egy kézfogásról rólad,/ hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy”.
Hisz rajtunk áll, hogyan fogja érezni magát az iskolában holnaptól a gyermek. Csapongó érzelmek közepette, saját munkámra reflektálva, hivatástudattal teszem fel állandóan a kérdést: mit tehetnék én a saját környezetemben, hogy az iskola jobb hely legyen? Pedagógusi hivatásom rendületlenül sarkall annak elérésére, hogy az iskola olyan gyermekbarát hely legyen, ahova mindenki örömmel jön. Meggyőződésem, hogy az iskolának olyan helynek kell lennie, ahol a gyermek jól érezve magát az életre készül fel, ahol hasznosítható tudást kap, nem csak meg nem értett információhalmazt.
Én a szociálisan hátrányos helyzetű, elhagyott diákjaim körében is megtapasztaltam, hogy lehet eredményesen dolgozni ott is, ahol a belső motivációnak még csak pislákoló mécsese sincs. De ehhez adni kell magunkból: derűt, energiát, lendületet, kitartást, türelmet, jó szót, követhető példát, hitet, szeretetet, s utána nagy eséllyel ezt többszörösen kamatoztatva visszaszolgáltatja az élet.
Böjte Csaba atyával együtt vallom, „Isten nem teremt selejtet”, ezért célkitűzéseim között első helyet foglalja el, hogy odafigyeléssel és bizalommal mindenkiből kiaknázzam azt, ami mélyen ott van, kisimogassam belőle a jót. Szaktantárgyamtól függetlenül törekszem lehetőséget teremteni arra, mindenki megtapasztalhassa: jó valamiben. Felfedeztetni, rávezetni, megéreztetni, s hitet adni egy gyermeknek, aki úgy érzi, hogy senkinek sem kell, semmiben nem jó, soha nem válhat értékes emberré. Ez a legnagyobb, legfelelősségteljesebb pedagógusi kihívás.
Az oktatás esélykiegyenlítő funkciójáról nemcsak olvasok, hanem gyakorlom, támogató jelenléttel igyekszem elérni, hogy sikerüljön kitörni abból a sorsból, amibe egy-egy gyermek beleszületett. Kutatom a célravezető stratégiákat, vallom a felzárkóztatás szükségességét, s munkám során azt célozom, hogy olyan rendszerben működjek együtt, ami esélyt ad. A mindennapok történései láttatják, a mai világban még a jól olvasó-író, problémamegoldó készségű embereknek is nehéz. Ebből kiindulva teszem fel a kérdést: hogyan lesz képes helytállni századunk forgatagában a funkcionális analfabéta, a sajátos nevelési igényű, a támasz nélküli, intézményből kikerült fiatal.
A talpon maradás érdekében diákjaimat nem versengeni, hanem együttműködni tanítom, az életre nevelem, az aktív tanulást szem előtt tartva problémamegoldó készségük fejlesztésére nagy hangsúlyt fektetek. S közben mellettük állok, támogató jelenléttel. Hiszem, hogy nagyon nem mindegy, milyen emberek vesznek minket körül. Mert ahogyan látom a világot, a körülöttem élőknek is köszönhető. Az ő jóságukon keresztül könnyebb szépnek látni az életet. Isten kijelöli számunkra az utat, s hinnünk kell azt, hogy terve van velünk. Talán épp az, hogy mások a mi közelségünkben megtapasztalhassák az isteni gondviselést.
Új tanév, én ilyen lelkülettel várlak!
Gál-Iankó Kata magyartanár
Megjelent a Vasárnap 2023. szeptember 10-ei lapszámában.
