A valóság tagadása önmagunk becsapása.
„Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” – hallottuk a múlt vasárnapi evangéliumban mindnyájan Péter apostoltól ezeket a szavakat, amikor Jézus Krisztus arról kezdett beszélni, hogy „neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból”. Péter apostol megnyilvánulására a szelíd és alázatos szívű Jézus reakciója nem volt túlságosan barátságos, sőt inkább kemény, meglepő, sőt megrázó, akár még megbotránkoztató is, hiszen sátánnak nevezte Pétert amiatt, hogy nem Isten tervei szerint gondolkodik, hanem emberi módon, …pedig röviddel előtte megdicsérte őt, kősziklának nevezte, és rábízta egyháza vezetését. Talán mi magunk is gyakran úgy gondolkodunk, mint Péter apostol, főleg, amikor valami váratlan és szokatlan dolog történik, és akár ki is mondjuk: „ilyesmi nem történhet meg”. Bevallom őszintén, hogy amikor vasárnap délután tudomást szereztem Baróti Csaba barátom hirtelen haláláról, bennem is ez a gondolat fogalmazódott meg, vagyis hogy „ilyesmi nem történhet”. Márpedig megtörtént. Sajnos, ez a szomorú és kemény valóság. Ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Jálics Ferenc SJ és Mustó Péter SJ könyveiben gyakran visszatér egy gondolat, amit ők több évtizedes meditáció és kontempláció után egyszerűen és röviden így fogalmaztak meg: „ami van, annak szabad lennie”.
Minden haláleset, de főként hirtelen és váratlan haláleset kapcsán nehéz kimondani és főleg elismerni, hogy „ami van, annak szabad lennie”. Mi, emberek, beleértve a papokat is, hiszen mi is emberek vagyunk, sok mindenre mondjuk azt: „ennek nem lenne szabad megtörténnie”. És valóban vannak dolgok, amelyeket jó lenne megelőzni, illetve elkerülni. De ami megtörtént, azt már nem lehet meg nem történtté tenni, és a valóságot lehet ugyan tagadni, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ez nem jelent semmilyen megoldást, csak önbecsapást. A valóság tagadása önmagunk becsapása. Mondhatjuk azt valamiről, hogy ez velünk nem történhet meg, de ettől még megtörténik, és ami Baróti Csaba barátunkkal történt, az bármelyikünkkel megtörténhet, hiszen mindannyian megkísértett emberek vagyunk. Ez alól még Jézus Krisztus sem volt kivétel, pedig ő Isten Fia. A próféták sem voltak kivételek. Gondoljunk csak Jeremiásra, Jónásra, Illésre vagy az ártatlanul szenvedő Jóbra. Nagy szentjeink is kísértést szenvedtek. Hogy csak néhányat említsek: a plébánosok védőszentje, Vianney Szent János olyan nagy kísértéseket szenvedett és olyan erősen küzdött ellenük, hogy ez a lelki küzdelem még testi tüneteket is produkált nála. De említhetném Assisi Szent Ferencet, Loyolai Szent Ignácot, Avilai Szent Terézt, aki hosszú éveken keresztül lelki szárazságban szenvedett, vagy akár Lizieuxi Kis Szent Terézt, akinek rövid élete utolsó szakaszában nagyon erős hitellenes kísértései voltak.
A papság szentsége nem óv meg bennünket a kísértésektől, betegségektől, gyengeségektől és gyarlóságoktól. Mindenkinek van valamilyen gyengesége. Loyolai Szent Ignác azt mondja, hogy az ellenség, vagyis a gonosz lélek taktikája hasonlít egy hadvezérhez, aki meg akarja hódítani, amit megkíván. A hadvezér kikémleli a vár erősségét és leggyengébb oldalán támadja meg a várat, ahol nincsenek felkészülve a védelemre. Az „ellenség” minket is kétféleképpen támad:
• ott, ahol gyengék vagy előkészületlenek vagyunk,
• vagy ott, ahol elbizakodottságunk miatt gyengék vagyunk.
Az első gyengeség nem olyan veszélyes, mert elismerjük azt és kérni tudjuk Isten segítségét. A második fajta gyengeség sokkal súlyosabb és veszélyesebb. Ezért az „ellenség” kedvelt taktikája. Ez persze nem azt jelenti, hogy kiszolgáltatottak és tehetetlenek vagyunk egy titokzatos végzettel szemben, és még csak esélyünk sincs küzdeni, vagy irányítani az életünket. A vigasztaló örömhír az, hogy nemcsak megkísértett emberek vagyunk, hanem megváltott emberek is. Maga Jézus Krisztus a megváltónk, aki meghalt és feltámadt érettünk, ahogyan minden szentmisében emlékezünk erre, amikor közösen mondjuk ezeket a szavakat: „halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz”. Csaba testvérünk is sokszor mondta ezeket a szavakat a 29 éves papi szolgálata alatt, a rá bízott hívekkel együtt, Kézdivásárhelyen, Csíkszentdomokoson, Tekén,
Szászrégenben, Nyárádtőn, Maroskeresztúron, Székelyszentkirályon, és még sok más helyen… Nehéz lenne felsorolni, hogy ez alatt a 29 év alatt mi mindent tett azért, hogy Isten országa kibontakozzék és növekedjen az emberek között. Úgy gondolom, hogy itt most nincs szükség statisztikákra és teljesítmények felsorolására, de annyit elmondhatok, hogy az én ismereteim szerint Csaba paptestvérünk a legjobb tudása szerint próbálta megélni hivatását, teljesíteni küldetését, és végezni a papi szolgálatot. Mindazok, akik őt ismerték, úgy beszélnek róla, mint egy közvetlen, barátságos, együttérző, segítőkész, jó humorérzékkel megáldott, kommunikatív, vendégszerető, közösségi emberről, akivel jó volt találkozni és a társaságában lenni. A papi osztálytárs találkozókon két évfolyam papjai minden évben találkoztunk legalább egyszer, és ő mindig ott volt. Képes volt jó hangulatot teremteni a közösségben, alkalomadtán oldani a feszültséget. Szűkebb körben ő maga is rendszeresen szervezett külön találkozókat papok számára, amelyeket viccesen „zsinatoknak” nevezett. Többször voltam én is résztvevője az ilyen „zsinatoknak”, pl. Üknyéden vagy a Bekecs tetőn. Én úgy ismertem őt, mint aki szereti az életet, érdeklődik minden iránt, ami a világban történik. Sokszor ő volt az, aki megpróbált engem is kimozdítani a plébániáról, hogy ne vigyem túlzásba az otthon ülést. Így aztán sokszor mentünk együtt sízni, úszni, kirándulni, fürödni, lelkigyakorlatokra, továbbképzőkre, konferenciákra, zarándoklatokra. Nehéz elhinnem, hogy hirtelen eltávozott körünkből.
Engem a szó szoros értelmében sokkolt a hír, és még mindig nem tértem magamhoz. Amikor az osztálytársak engem kértek fel, hogy beszéljek a temetésén, csak nagyon nehezen tudtam igent mondani, és fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom. Sokat imádkoztam, és kértem a Szentlelket, hogy azt tudjam mondani, amit Isten akar üzenni mindannyiunk számára. Az utolsó üzenet, amely Csaba barátomtól érkezett felém a közösségi médián keresztül, az volt, hogy felhívta a figyelmemet egy kis filmre, amely a nemrég meghalt Mustó Péter SJ dél-amerikai, különösen bogotai munkásságáról szólt. Most az ő egyik könyvéből szeretnék idézni egy rövid részletet, amely valójában egy vallomás élete egyik megpróbáltatásáról.
„Vallomást kell tennem. Magam is megtapasztaltam, hogy a sötét és a fény nem jelkép, hanem valóság. A nyolcvanas évek közepén volt. Akkor már meditáltam. Kimondottan rossz testi-lelki állapotban voltam hetek vagy hónapok óta. Betegnek éreztem magam. Nem tudtam, hogy mi bajom van. Minden sötét volt, sötétség vett körül, kívül-belül. A földön feküdtem tehetetlenül. Egy látogató jött. Nem emlékszem rá, hogy miről beszéltünk.
Csak egyik mondatára: Az a kérdés, hogy akarsz-e élni?! Nem válaszoltam semmit. Aztán elment, én pedig egyedül maradtam. Kint még sütött a nap, de engem teljes sötétség vett körül. Csak sötétet láttam. Kivéve egy ajtónyilást. Az ajtó nem volt teljesen becsukva. Nem a szoba ajtaja, hanem az, amit láttam. A nyíláson fény jött be. Tudtam, hogy az ajtó becsukódhat. Később azt is sejtettem, hogy ha akkor beleegyezem abba, hogy becsukódjon az ajtó, hamar megbetegszem és meghalok. Azt is éreztem, hogy nem bízom a világosságban. Nem tudtam bízni abban, hogy bennem még egyszer kivilágosodhat. Tudtam, hogy dönthetnék a sötét mellett. De nem úgy döntöttem. Bár nem bíztam a világosságban, vagyis abban, hogy újra kinyílhat az ajtó, mégsem döntöttem a sötétség mellett. Ez nem racionális, de tudatos döntés volt. Semmiben sem bíztam, semmiben sem reméltem, de nem egyeztem bele, hogy az ajtó becsukódjon.” (Mustó Péter SJ: Megszereted, ami a tiéd, 101-102.)
Úgy gondolom, Isten nekünk is azt üzeni, itt és most: ne engedjük, legalábbis ne egyezzünk bele abba, hogy becsukódjon az a titokzatos ajtó.
Mit jelent ez a gyakorlatban?…
Mindenekelőtt azt jelenti, hogy vegyük észre, és ismerjük el a valóságot! Ne meneküljünk el előle, hanem nézzünk szembe vele, még akkor is, ha ez nagyon nehéz! Ha egyedül nem megy, akkor kérjünk segítséget! Az élet nagy megpróbáltatásait ne seperjük a szőnyeg alá, és jó, ha ezekre nem megoldandó problémaként, hanem misztériumként és lehetőségként tekintünk!…
Teológiai tanulmányaink végzése közben Nemes Ödön SJ, aki a képzés utolsó éveiben lelkivezetőnk volt, próbálta felhívni a figyelmünket a mély lelki megmozdulásokra, és megtanítani bennünket arra, hogy szembenézzünk a nehéz valóságokkal, illetve hogy küzdjünk a vigasztalansággal szemben. Loyolai Szent Ignác a következőképpen fogalmazza meg a vigasztalanságot: „Vigasztalanságnak nevezem … a lélek elsötétülését, zavarát, az alacsony és földi dolgok felé való vonzódását, a különféle zaklatásokból és kísértésekből származó nyugtalanságot. Mindez hitbeli elsötétülésre vezet, remény nélkül. Ilyenkor a lélek egészen restnek, lanyhának, szomorúnak, Teremtőjétől és Urától mintegy elszakadva érzi magát.”
Mi történik, ha nem ismerjük fel, hogy vigasztalanságban vagyunk? Ha azt gondolom, hogy csak egy kissé lehangolt vagyok, csak egy kicsit elfáradtam, bár valójában vigasztalanságban vagyok, lehet, hogy olyan kis vagy nagy elhatározásokat teszek, amelyeket később már nem lehet megváltoztatni.
Mivel nem ismerem fel valódi állapotomat, nem is küzdök ellene úgy, ahogy kellene, azt gondolom, hogy ezen nem lehet segíteni, vagy: úgyis mindenki így él stb. Ez viszont komoly következményekkel jár, éppúgy, mint egy elhanyagolt, súlyos betegség.
Felgyorsult és rohanó világunkban, amelyben a teljesítménykényszer sok ember életében napi rendszerességgel jelen van, egyre gyakrabban lehet hallani a kiégés jelenségéről, különösen a segítő foglalkozások körében. Ez minket, papokat is érint. Miközben teljes erőnkkel arra törekszünk, hogy másokon segítsünk, előfordulhat, hogy kiégünk, és mi magunk is segítségre szorulunk. Fontos, hogy ilyenkor tudjunk segítséget kérni és elfogadni. Ne gondoljuk azt, hogy velünk nem történhet ilyesmi! Megtörténhet, mert mi is emberek vagyunk.
Viktor E. Frankl, aki zsidó származása miatt végigszenvedte a náci haláltáborok borzalmait, miután élve kikerült ebből a szörnyűségekkel teli földi pokolból, könyvet írt ezzel a címmel: Mégis mondj igent az életre. Ebben többek között azt írja: „Nem az a lényeges kérdés, hogy te mit vársz az élettől, hanem, hogy az élet mit vár tőled.”
Baróti Csaba barátunk már nincs közöttünk ebben a földi életben. Egy pappal megint kevesebb. De ez nem csupán egy statisztikai adat, hanem úgymond a jéghegy csúcsa, vagyis egy nagyon bonyolult és összetett jelenség, amelyből csak kevés látszik, a látszat pedig néha csal és félrevezet.
Mit vár tőlünk az élet?…
Kalkuttai Teréz anya a következőképpen válaszol erre a kérdésre:
Az élet egyetlen – ezért vedd komolyan!
Az élet szép – csodáld meg!
Az élet boldogság – ízleld!
Az élet álom – tedd valósággá!
Az élet kihívás – fogadd el!
Az élet kötelesség – teljesítsd! Az élet játék – játszd!
Az élet vagyon – használd fel!
Az élet szeretet – add át magad!
Az élet titok – fejtsd meg! Az élet ígéret – teljesítsd!
Az élet szomorúság – győzd le!
Az élet dal – énekeld!
Az élet küzdelem – harcold meg!
Az élet kaland – vállald!
Az élet jutalom – érdemeld ki!
Az élet élet – éljed!
Ebből az életből Baróti Csaba barátunknak 53 év jutott, amelyből 29 évet papként szolgált, és előtte 6 évig készült erre a szolgálatra. Most elbúcsúzunk tőle és Isten irgalmába ajánljuk őt. Kérjük a Boldogságos Szűz Anya közbenjárását számára, akinek születésnapját holnap ünnepeljük, és aki a papok édesanyja is.
Csaba paptestvérünk a boldogságos Szűzanya Erzsébetnél tett látogatásakor mondott, Istent dicsőítő himnuszának első sorát választotta papi jelmondatául: „Magasztalja én lelkem az Urat!” Adja Isten, hogy valóban magasztalhassa, egy örökkévalóságon keresztül. Kérjük Csaba testvérünk számára a ma ünnepelt kassai vértanúk közbenjárását is, akik erőszakos halál elszenvedésével dicsőítették meg Istent, és akik korábbi állomáshelyének, a nyárádtői egyházközségnek és templomnak védőszentjei. Csaba barátunk! A jó Isten legyen hozzád irgalmas, és adjon neked örök békességet, nekünk pedig, akiket lesújtott hirtelen és váratlan távozásod, adjon a jó Isten vigasztalást, erőt és bátorságot, hogy tudjuk tovább folytatni a szolgálatot, amelyre Isten hívott meg bennünket. Most elbúcsúzunk tőled, elsősorban Mária nővéred, László bátyád, akinek ezután sokkal nehezebb lesz végezni a papi szolgálatot, Rozália húgod, akinek szintén nehezebb lesz idegenként az idegenben megküzdeni a honvággyal, búcsúzunk tőled, mi osztálytársak, akiknek hiányozni fogsz az osztálytárs találkozókon, búcsúznak tőled a gyulafehérvári egyházmegye papjai, és mindazok, akik téged ismertek, szerettek, és most utolsó utadra imádságos lelkülettel elkísérnek. Nyugodjál békében! Végezetül a kedves hívektől kérem, imádkozzanak papi hivatásokért, imádkozzanak papjaikért, álljanak melléjük, segítsék munkájukat, hogy így közösen mindannyian Isten nagyobb dicsőségét tudjuk szolgálni!
Bertalan László
Elhangzott Gyergyócsomafalván 2023. szeptember 7-én
