Felszabadító érzés őszintén beszélni a nehézségekről, bizonyságtételt tenni azokról. Tanulhatunk általa, erőt meríthetünk abból, ha megismerjük egymás történetét. Mostanában számos arcot, embert, szenvedést, és már-már túl nagynak bizonyuló kereszteket láttam. Helyzeteket, amelyeket nem értek és ép ésszel felfogni sem tudok. Honnan adatik az erőtlenségben is erő? Bizony sokszor elgondolkodom ezen.
A minap valaki azt mondta nekem, hogy „minden háznak van keresztje, csak nem teszik ki a kapura”. A nagymamájától tanulta. Nagy igazság. De vajon miért jut egyeseknek nagyobb a kelleténél? Mert elbírja? Lehet. Ő tudja. Nekünk könnyebb a másik ember keresztjét lemérni, mint a sajátunkat. Általában azt mondjuk, hogy az ő keresztje kisebb, mint a miénk. Mert szeretjük sajnáltatni magunkat. Jó érzés, ha foglalkoznak velünk, ha figyelnek ránk, s ezt sok esetben csak úgy érjük el, ha a legkisebb keresztből is a legnagyobbat fabrikáljuk. Közben az igazán nagy kereszteket, alázattal, csendben viszik az úton. Nem teszik ki a kapura sem a kicsit, sem a nagyot. Mert az erőtlenségben kapják a legtöbb erőt.
A múlt héten egy nagyon nehéz élethelyzettel találkoztam, mely előtt nem tudtam csak úgy elmenni. Egy embert láttam, egy nőt, akinek voltaképpen sosem volt élete. Betegen született. Nem tud beszélni, nem hall, nem lát, nem mozog. Csak fekszik. Etetik. Tisztába teszik. Vegetál. Nem lehet ráismerni. Aki először látja, azt sem tudja megállapítani róla, hogy férfi vagy nő. Azt mondták az orvosok, hogy ezzel a betegséggel maximum 20 évig élhet. Most 60 éves. Gondozzák. A szerettei minden tőlük telhetőt megtesznek. Közben ott van a 87 éves demens édesanya is, aki önmagáról semmit nem tud azon kívül, hogy 60 éve gondozza a magatehetetlen lányát. Két emberi sors, melyek kapcsán szavak nélkül maradunk. Mert nincs mit mondanunk. A két kezünket azonban összetehetjük, és megköszönhetjük Istennek az életünket.
Amikor a két beteget gondozó idős házaspárral leültem egy asztal mellé beszélgetni, a következőt mondták nekem: „képzelje el, Emese, tíz éve nem tudtunk leülni így egy asztal mellé, mint most. Kettesben. Nincs időnk egymásra. Valaki mindig mellettük kell legyen. Már mi sem vagyunk fiatalok, nem bírjuk úgy magunkat, mint régen.” Úgy szerettem volna azt mondani nekik, hogy kisüt majd a nap. De ennyi év megpróbáltatása után mondhatok én ilyet? Amit én vagy más tehet értük, egy töredéke annak, amit ők tesznek évek óta. Talán még annyi sem. Ez tipikusan az a helyzet, amikor a nagy szavaknak és mondatoknak semmi értelme nincs. Míg ott voltam, két órát egymás társaságában töltöttek. Ennek volt értelme. Ha nem megyek, nem történik ez meg. Mert minden a beteg körül forog. Nincs élet azon túl, sajnos. Általában a gondozók elfelejtik önmagukat, a saját lelki és testi jóllétüket. Erre viszont rá kell ébreszteni őket. Mert a végtelenségig ezt így, ebben a formában nem lehet csinálni. Az erőtlenségben is adatik erő, persze, de meddig? A kimerülésig? A halálig? Vagy mindig mindenre lesz erőnk? Adatik annyi, amennyi kell? Ki-ki maga érzi és tudja.
Ennek és sok más esetnek a kapcsán azt a következtetést vontam le önmagam számára, hogy másnak sokkal nehezebb, mint nekem. Az én mindennapi gondjaim eltörpülnek ezek mellett. Minden tiszteletem és megbecsülésem azoké, akik vállalják a mi, soha vállunkra nem vett keresztjeinket. Akik az embert embernek tekintik, az utolsó leheletig. Akik nem hagyják a nyomorban őket, akik nem zárják be egy pincébe, hogy minél hamarabb távozzanak a földi életből. Akik szeretgetik, ölelgetik, és a tőlük telhetőt megteszik. Akik méltósággal bánnak velük, és minden nap akad egy jó szavuk hozzájuk. Akik etetik, gondozzák, tisztába teszik a beteget. Akik apró tetteikkel és gesztusaikkal értelmet adnak az ágyban töltött éveknek is. Akik nem mondanak le az emberről. Akik minden beteg szívébe bevésik: fontos vagy nekem! Szeretlek! Számíthatsz rám! A végsőkig kitartok melletted! Akik az erőtlenségben is keresik és megtalálják az erőt! „Nagy dolgokat tenni nem tudunk, csak kicsiket, nagy szeretettel – mondta Teréz anya. Ennyi a titok!
Ferencz Emese
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/33-as számának Életmód rovatában.
