Tetteinket szeretnénk jól időzíteni, hiszen azoktól várjuk a jó eredményeket életünkben. Illetve azt szeretnénk, hogy ne haszontalanul dolgozzunk, hanem elfogadható hatékonysággal. Sokszor halljuk, hogy valamit nem ekkor vagy akkor kellett volna megtenni, hanem korábban, később, azaz jó lett volna várni még vele. Az évszakokat tekintve pedig népi megfigyelések nyomán még szokásainkat meghatározó mondások is születtek. Jézus is utal erre, amikor a népi bölcsességet méltatja, és dicséri hallgatóit, akik tudják a széljárásból, hogy mikor lesz eső. Sokszor amolyan ósdi mondásoknak vagy hiedelmeknek tűnnek ma már ezek, és elmosolyodunk, amikor egyik vagy másik nagyszülő előhozakodik velük.
De tényleg azok? Tényleg ki lehet őket dobni az ablakon? Ha elgondolkodunk, akkor rájövünk, hogy ezek a megfigyelések voltak évezredekig az emberek életének a fogódzópontjai. Mikor vessenek, mikor arassanak, mikor hajtsák ki a jószágot, és mikor készítsék fel őket a közelgő télre. A megfigyelések adtak támpontot ahhoz, hogy mikor lehet vízre szállni a tengeren, és mikor érdemes próbálkozni a halászattal. Az embernek mindig is szüksége volt arra, hogy legyenek ilyen törvényszerűségek az életében, bevett szokások, amelyek alapján például ki is alakult az a mondás, hogy tartsd meg a rendet és a rend megtart téged. Az embernek szüksége van arra, hogy tudjon cselekedni, és azt ne hiábavalóan tegye. A törvényszerűségek pedig, amelyeket felfedezett, nagymértékben hozzájárultak a túléléséhez és a gyarapodásához.
Bár nagy fejlődés az ember életében, hogy ezeket a megfigyeléseket életbe tudta léptetni, mégis sokszor látjuk azok kudarcát is, hiszen azt is tapasztaljuk, hogy ember tervez, és Isten végez. Látjuk többek között a bibliai történetben is, amikor Péter és társai egész éjszaka halásznak és nem fognak semmit. Kérdezhetnénk, hogy hogyan történhetett ez, hiszen nem szabadott volna olyan tapasztalt halászokkal megtörténnie ennek, mint ők. Könnyű lenne a szerencsére fogni, vagy valamilyen különleges körülményt említeni, és hagyni, hogy ami történt az maradjon titok. Péternek és társainak a felkészültsége azonban nem engedi meg ezt a magyarázatot. Valami más munkálkodik itt a dolgok mélyén, valami olyasmi, amiről Szent Pál azt mondja, hogy hirdessük az evangéliumot alkalmas és alkalmatlan időben. Azaz, vannak idők, amelyek nem a mi emberi időnkhöz tartoznak, hanem úgy mondhatnánk, hogy Isten idejéhez.
Ez történik Lázár feltámasztásánál is, aki már négy napja a sírban fekszik, mégis Jézus azt parancsolja, hogy hengerítsék el a követ a sír bejáratától. Micsoda megrökönyödésnek, sőt káromlásnak hangzik ez, hiszen mindannyian tisztátalanná válnak ezáltal. Semmi emberi megfigyelés és szokás nem engedi és nem ad rá utalást, hogy okos dolog azt tenni, amit Jézus kér. Mégis ezt kéri, mert valami egyébnek, valami újnak van itt az alkalmas ideje. Olyasmi történik, ami meghaladja az emberi tapasztalatot és tudást. Jézus be akarja őket vezetni a másik időbe, a természetfeletti jelek felismerésébe, és ezek a lelki dolgok síkjára vezetik a figyelmes tanítványt. A körülötte állók rádöbbennek, hogy a mi időnk és Isten ideje nem mindig ugyanaz. Isten akkor is tud cselekedni, amikor mi már nem.
Felkiálthatnánk, hogy mit ér így az emberi okosság és az emberi megfigyelés, ha azt Isten bármikor keresztülhúzhatja? De még mielőtt ezt tesszük, egyrészről fontoljuk meg, hogy milyen jó, hogy Isten ideje is létezik, azaz, hogyha leegyszerűsítjük, akkor milyen jó, hogy vannak még csodák. Milyen nagy áldás, hogy nem vagyunk csupán a saját lehetőségeink közé korlátozva, azaz ma is folytatódik a teremtés csodája. Másrészről pedig örüljünk annak, hogy a mi időnk is létezik, hiszen ez a mi szabadságunknak az ideje, amikor megmutathatjuk, kik is vagyunk tulajdonképpen, azt, hogyan éltünk az emberi létezés adta lehetőséggel. A mi időnkben ugyanis megtehetjük a számunkra lehetséges dolgokat, erre kaptunk képességet és szabadságot. Ezt a feladatot kaptuk, amikor Isten ránk bízta a teremtett világot, és lelkünkre kötötte, hogy vigyázzunk rá és őrizzük meg azt. A régi bencés szerzetesi jelmondat szerint az ember feladata imádkozni és dolgozni. A jezsuita hagyományban e kettő szintén szorosan összekapcsolódik, és úgy fogalmazzuk meg, hogy legyünk cselekvőek az Isten jelenlétében, az ő munkálkodásának szemlélésében.
Útra való kérdések:
- Mire vagyok képes az én időmben?
- Mit tesz Isten értem az ő idejében?
- Megéltem-e már azt, hogy e kettő egybeesett?
Pakot Géza SJ
Az írás megjelent a Vasárnap május 14-i számának forrás rovatában.
