† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely, Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?”
Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták. Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük.Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13–35
Késik a szívünk, az emmauszi út halk figyelmeztetése azóta sem ért utol bennünket. Életünk egy-egy megtorpanásánál visszagondolunk, amikor lángot ígértünk és álmodtunk, aztán csak önmagunkban látva sebeinket és előnyeinket rohantunk az úton, észrevétlenül hagyva magunk mellett minden csodát, amelyben felfedte magát az értünk „megtört kenyér”, és mi széttörésünkben sem láttuk őt. Úgy haladtunk utunkon feléje beszélve, hogy tagadtuk hozzánk való tartozását. Ám ő nem az elhamarkodott előnyeink pillanatát szerette meg örökre belőlünk, hanem azt a valódiságot, amely talán az utolsó felpillantás, de éreztük, hogy milyen sokszor bennünk lemenőben volt a bátorítás és az életérzés, hogy mellettünk szebben lehet élni. Miközben haladtunk, szívünkben bukdácsoltunk.
Az emmauszi út szép lehetősége – Ferenc pápa csíksomlyói szavával élve – „együtt járni”. Azóta is gyakran eszembe jut ez a prófétai bátorítás, amely nem csak nekünk, hanem az egész Kárpát-medence nemzeteinek szólt: együtt járni – vagyis ne késsen, ne maradjon el tőlünk a szívünk, mert akkor értelmetlen tragédiákat fogunk ismételten átélni. Ez a bátorság az emmauszi út kincse, amelyben az ember úgy változik, hogy megnyílik a szíve és érzékennyé válik az iránt, akinek reménye sincs, hogy lemenő szívét, életét valaki észreveszi. Ez a halk és finom átölelés hiányzik törtetéseinkből, így késik a szívünk, mi rohanunk, érvényt szerezve súlytalan pillanatainknak.
Bandukolunk, bukdácsolunk, lángolunk és valami mindig lemenőben van bennünk, szépsége ennek a történetnek az ember szívében rejlik, amikor ráérzek, mi lesz veled, mellettem vagy velem haladó testvér, amikor esteledik, amikor fázik a szívünk és remeg a hitünk. A naplemente csodáját egyedül is át lehet élni, de a szépsége az elmesélésben, a továbbadásban is rejlik, amikor a boldogságot átérzi az is, aki nem látta. Jó lenne ebben az „átölelő hitben” együtt járni.
A Feltámadottat a tanítványok arról ismerték fel, ahogyan megáldotta és megtörte a kenyeret, és ez maradt azóta is a mi ismérvünk, akkor is, ha árnyék vetődik ránk. Az emmauszi út járhatósága az áldott életre törekvés, amely nem elégedetlenségekkel és mások eleséseivel van lefoglalva, hanem ismeri a változás nehéz, de szépséges útját, és tudja, hogy akkor ad legtöbbet a mellette élőknek, ha lángol a szíve.
Az emmauszi történet szép figyelmeztetése, hogy Jézus idegen marad, ahányszor mi hatalommal, fölénnyel, közönnyel és önteltséggel közelítünk feléje, mert ő bárány, végső soron „egyedül ő, a legyilkolt szelídség ítélkezhet” (Pilinszky János).
Bilibók Géza
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/17-es számában.
