Az együttérzés hullámhosszán lüktet bennük, bennünk az Élet!

0
1088

Alig pár héttel ezelőtt a Via Dolorosán próbáltam imádkozni és felemelni szomorúságtól terhes lelkemet a Kereszthordozóhoz. Az árusok portékái, az ott lakók ügyes-bajos igyekezete, a vezetett keresztút szövege és más zarándokok vonulása közt ezernyi gondolat fogalmazódott meg bennem, de egyiken sem tudtam igazán elmélyedni, a fantázia és a valóság keveredett bennem.

Ahogy lassan elengedtem elvárásomat, hogy igazán áhítattal végezhessem el én is a keresztúti ájtatosságot, azon a helyen, ahol a téri kegyelem a legnagyobb, szembenéztek velem a kövek és az állatok. Nem véletlenül szólított meg épp az állati világ , hiszen a kutyám otthon éppen élet-halál közt vergődött. Ha csak egy kis időre is, de ott ki szerettem volna zárni az emberi világot, amely sokszor annyira csak önmagát látja, hogy száműzi a növényit és állatit, hogy egy steril műanyagbúrába zárja magát. Csak egy kis időre szerettem volna kilépni abból az univerzumból, amely annyira eltelik magával, hogy úrként igázza le más élőlények békés földjét.

Lassan haladtunk állomásról állomásra, szívemben a számtalan kéréssel és a sok emberrel, akiknek a szomorúságát és reményét elvittem magammal, hogy a Megváltó keresztjéhez odaérinthessem. A kövek és a zajok közt feltűnt egy fekete-fehér macska, aki nyugodtan várta emberét elszigetelődve egy egyszemélyes kis kocsiban.

És akkor hirtelen megnyílt számomra egy másik világ, az „együtt-érzés” világa. Sokszor gondolunk az együttérzésre mint emberi képességre, de ez nemcsak az embereké, hanem az állatoké is. Számos kutatás kimutatta, hogy a kutyák képesek az érzelmi reaktivitásra, sőt hormonszintjük is jelzi az érzelmi kötődést. Szemléljük most egy kicsit magunkat, embereket kívülről, az állatok szemével: egyfajta „együtt-érzési” gyakorlatra vállalkozzunk, fedezzük fel, hogyan élhetnek velünk együtt az állatok. Mit láttak az állatok ezelőtt kétezer évvel, és mit láthatnak most? Jézus idejében még állt a Templom, és amikor a Szentírás tanúsága szerint Jézus felment Jeruzsálembe halála előtt három évvel, a Templom külső udvara tele volt állatkereskedőkkel, akik a véres áldozathoz kínálták bőgő, szorongó állataikat. A látvány annyira felháborító volt, hogy Jézus ostort font és kiűzte az árusokat. Mi volt ennek az érzelmi reakciónak a hátterében? A képmutató vallásos viselkedés, az Istennek tetsző áldozat kimagyarázása és anyagiasítása, de talán azt is mondhatjuk, hogy az együtt-érzés hiánya. Az akkori zsidó vallásos koncepció szerint az embernek az állatok vérével kellett megváltania magát a bűntől, de ehhez „nem saját bőrét vitte vásárra”, hanem kiváltotta azt egy állattal. Az akkori vallásos viselkedés képtelen volt együtt érezni Istennel, és megérteni az irgalmas Atya szeretetét, akinek „nincs szüksége a bakok és borjak vérére”. Képzeljük el most, hogy mit érezhettek az állatok, akik valamennyire érzékelik a mi emberi világunk érzelmi hullámzásait. A szorongás hormonjától izzó levegőben megjelenik a feldúlt ketrecek nyitott ajtajának szabadság-hormon illata, az állat számára ez a felszabadulás útja „a kortizontól az oxitocinig.” A Templomot mára már lerombolta az emberi indulatok összevisszasága, az állatok viszont szabadon kószálhatnak a szigorúan ellenőrzött Templom-hegy területén.

De térjünk vissza a Via Dolorosára és Jeruzsálemre. Csak feltételezzük, hogy Jézus idejében ezen az útvonalon állatok is lehettek; teherhordó állatok mindenképpen, de ha arra gondolunk, hogy a kutya és a macska is legalább tízezer éve él az ember társaságában, akkor joggal feltételezhetjük akár ezt is. Jézus viszi a keresztjét a Golgota hegyére, sokan csődültek oda: volt, aki szenvtelenül, aki szenvedélyesen kiáltozva, aki együttérzően sírva. És valahol a köveken vagy épületkövek között szótlanul szemlélték mindezt az állatok, beszéd nélkül, de érzelmi reaktivitással, az együttérzés hullámhosszával odasimultak a Szenvedő lelkéhez.

Aztán elvégeztetetett, csend borult mindenre, csak a növények kúsztak kicsit feljebb az ég felé. És eljött a harmadik nap reggele, amikor az asszonyok léptei felverték a kerti gyíkok álmát. A sír üres, ő nincs itt. Aztán sokféle lábdobogást érzékeltek, és gyorsan elbújtak a kövek között. A nyugalom napján nagy felbolydulás lett. A galambok felröppentek, majd eltelt kétezer év és beszorultak a bazilika kupolája alá.

Tömött sorokban álltunk, és vártuk, hogy kezünket a Sír kövére tehessük, de a Feltámadott másképpen gondolta: Ne érints! A szívedben hidd, hogy élek. Én itt vagyok! Az együttérzés hullámhosszán ma is lüktet bennük, bennünk az Élet.

Homa Ildikó sss

MEGOSZTÁS