Bilibók Géza tusnádfürdői plébános jegyzete.
Az idő nem felejt el minket, ritkán érzékelteti, hogy létezik számunkra, majd amikor a nevünkön szólít, a lényeg számít csupán, kócaink, karcolásaink, kacatjaink más gazdára lelnek. Mint minden más szót, a feltámadás szavát is sietve kimondom, közben ismételten egészen másra gondolok, a kócokra, karcolásokra, kacatokra, és lényem lényege újból elsüllyed bennem. Marad a szín rajtam, melynek árnyalatait annyiszor változtattam: szomorúra, boldogra, hívőre, kételkedőre, feldúltra, langyosra, fontosra, magányosra. Az idő „orcája” sokáig közömbös, aztán egy pillanat töredékére felfedi magát, történik bennünk vagy körülöttünk valami, amit ha felismerünk, érteni fogjuk akkor is, ha fáj, hogy hozzánk szól, értünk van. Nem az esemény folyamata válik fontossá, amiről egyébként mindvégig beszélünk, hanem az érintés, és innentől kezdve, ha bölcs az ember, számolhatja megélt életéveinek a számát.
Az apostolok találgatják, hogy ki nagyobb közülük, majd hogy ki az, aki elárulta Krisztust, de valamennyien, még a legközebbi is, aki fogadkozik: ha mind elhagynának, én akkor sem, szívükben lemondtak róla.
Talán ez a szeretet tragédiája, talán ezt egyformán éljük meg vagy éljük át, ember és Isten. Hányszor vagyunk hangosak akár magunk felé, hogy hogyan kellene jobban élnem, és a szívem meg sem érintődik. Majd amikor valamelyikünk nem bírja és felszínre jut nála a hiány, akkor nekiugrunk, hogyan lehet ekkorát hibázni, jóllehet a különbség csak annyi, hogy mi a vétkeinket valameddig burkolni tudjuk, tovább bírjuk. A feltámadáskor ki lehet és ki kell mondani: csak nem én vagyok, aki úgy élek, mintha az életemnek nem lenne lelke?! Lelke, amely az időnek személyes ismerőse és csak kócaim, karcolásaim, kacatjaim vegyességére lennék hagyatva. Jó lenne megállni ennél a szónál, hogy feltámadás, lassan betűzni magunknak, ahogyan a kisiskolás a betűk kavargásában először kiolvassa, hogy anya, apa és sejteni kezdi, hogy ők érte is vannak. Ez a sejtés, hogy értem, ez is feltámadás.
Szívünk tele van karcolásokkal, vádjaink tömkelege vajúdik bennünk mások vagy magunk ellen, kacatjaink ránk ültek, alig kapunk levegőt, és amikor az idő megszólít, vajon mennyire lesz kócos a bensőnk, miközben egy kivasalt arcot és szívet színeztünk számtalan árnyalatra?
Bilibók Géza
