Nagycsütörtök Ferenc pápával

0
619

Április 6-án, nagycsütörtök délelőtt a szentatya vezette a krizmaszentelési misét a Szent Péter-bazilikában. Bíborosok, püspökök, Rómában lévő egyházmegyés és szerzetes papok miséztek együtt vele. Az eucharisztikus ünneplés során a papok megújították a szentelésükkor tett ígéreteiket; majd a betegek és a katekumenek olajának a megáldására, és a krizmának a megszentelésére került sor. Este a szentatya csakúgy, mint 2013-ban, a római Casal del Marmo fiatalkorúak börtönében mutatta be a szentmisét az utolsó vacsora emlékére. A szertartás keretében különböző életkorú és nemzetiségű fiúk és lányok lábát mosta meg, akik könnyek között és ajándékokkal fogadták a pápát.

Ne zsémbes, dohogó, hanem harmóniát árasztó papok legyünk! Részletek Ferenc pápa nagycsütörtöki, papoknak szóló beszédéből

Az első „felkenés” után, mely Mária méhében történt, a Lélek a Jordánnál szállt le Jézusra. Ezt követően, ahogy Szent Vazul magyarázza, Krisztus „minden cselekedetét a Lélek jelenlétében végezte”. Ugyanis e felkenés erejéből prédikált és vitt végbe jeleket, melyek révén „erő áradt belőle, mely mindenkit meggyógyított” (Lk 6,19). Jézus és a Lélek mindig együtt munkálkodik, így olyanok, mint az Atya két keze – Szent Irenaeus mondja ezt –, és az Atya a két kezét felénk nyújtja, átölel és felemel bennünket velük. Ők jelölték meg a kezünket, Krisztus Lelke kente fel. Igen, testvéreim, az Úr nemcsak kiválasztott és meghívott bennünket innen-onnan: az ő Lelkének kenetét árasztotta ránk, ugyanazt a Lelket, aki az apostolokra is leszállt. Testvéreim, „felkentek” vagyunk!

Ez a feloldandó ellentmondás: Isten népének a pásztora vagyok, vagy pedig önmagamé? A Lélek tanít meg a követendő útra!

Testvéreim, a mi papi és apostoli életünkre is jellemző ez a folyamat. A mi életünkben is volt egy első felkenés, mely egy szívünket elragadó szerető hívással kezdődött. Elhagytuk érte horgonyainkat, és őszinte lelkesedésünkre leszállt a Lélek ereje, mely felszentelt bennünket. Ezután – Isten időzítése szerint – mindenkinél eljön a húsvéti szakasz, mely az igazság pillanatát jelzi. Ez a válság pillanata, melynek különböző formái vannak. Előbb-utóbb mindenkivel megtörténik, hogy csalódást, fáradtságot, gyengeséget él át, az eszmény szemlátomást kimerül a valóság követelményei között, egyfajta megszokás veszi át az uralmat, és bizonyos, korábban nehezen elképzelhető próbatételek a hűséget kényelmetlenebbnek tüntetik fel, mint amilyen korábban volt. Ez az életszakasz – ennek a kísértésnek, ennek a próbatételnek a szakasza, melyet mindannyian átéltünk és át fogunk élni –, ez az életszakasz tehát döntő jelentőségű azok számára, akik felkenést kaptak. Az ember rosszul is kijöhet belőle: egy bizonyos középszerűség felé hajlik, megfáradtan vonszolva magát a „szürke hétköznapokban”, ahol három veszélyes kísértés leselkedik rá:

-a megalkuvásé, amikor megelégszik azzal, amire képes;

-a pótcselekvéseké, amikor valami mással próbálja meg „feltölteni” magát, mint a felkenésünkkel;

-a csüggedésé – ez a leggyakoribb –, amikor megelégedettség nélkül, erőtlenül sodródva halad tovább.

Ebben rejlik a nagy veszély: míg a látszat megmarad – „pap vagyok” –, addig magunkba fordulunk, kedvetlenül vonszoljuk magunkat; a felkenés illata már nem illatosítja be életünket és szívünket; a szív nem tágul, hanem összezsugorodik, és kiábrándultságba burkolózik. Ez desztilláció, tudjátok? Amikor a papság lassan klerikalizmusba csúszik, és a pap elfelejt a nép pásztora lenni, hogy helyette az állam papja legyen.

De ez a válság a papi élet fordulópontjává is válhat, a „lelki élet döntő szakaszává, melyben meg kell hozni a végső döntést Jézus és a világ, a szeretet hősiessége és a középszerűség, a kereszt és egy bizonyos jólét, az életszentség és a vallásos kötelességek teljesítéséhez való őszinte hűség között”. Mindannyiunknak el kell gondolkodnunk papi életünknek ezen a szakaszán. Áldott időszak ez, amikor mi is, mint a tanítványok húsvétkor, arra kapunk meghívást, hogy „elég alázatosak legyünk ahhoz, hogy megvalljuk: legyőzött bennünket a megalázott és megfeszített Krisztus, és hogy hajlandók legyünk új útra indulni, a Léleknek, a hitnek és az ábrándok nélküli erős szeretetnek az útjára”. Khairosz, vagyis kedvező idő ez annak felfedezésére, hogy „az egész nem merül ki abban, hogy elhagyjuk a bárkát és a hálókat, hogy egy bizonyos ideig kövessük Jézust, hanem megköveteli, hogy végigmenjünk a Golgotáig, hogy befogadjuk annak tanítását és gyümölcseit, és a Szentlélek segítségével végigjárjuk az életet, melynek az isteni szeretet tökéletességében kell végződnie”. A Szentlélek segítségével: ez számunkra, mint az apostolok számára, a „második felkenés” ideje, a második meghívás ideje, melyet meg kell hallanunk, amikor fogadnunk kell a Lelket, de már nem álmaink lelkesedésére, hanem valóságunk törékenységére.

Engedjünk késztetésének, és küzdjünk meg a bennünk kavargó hamisságokkal; szülessünk újjá általa a szentségimádásban, mert amikor az Urat imádjuk, akkor ő a Lelkét önti szívünkbe.„Az Úr Lelke van rajtam, mert az Úr felkent engem, és elküldött” – folytatódik a prófécia –, elküldött, hogy örömhírt, szabadulást, gyógyulást és kegyelmet vigyek (vö. Iz 61,1–2; Lk 4,18–19): egyszóval, hogy harmóniát vigyek oda, ahol nincs. Mert – ahogy Szent Vazul mondja – „A Lélek harmónia”, ő az, aki harmóniát teremt. A Szentlélek ugyanis harmónia. Mindenekelőtt a mennyben: Szent Vazul elmagyarázza, hogy „ezt az egész egek feletti és elmondhatatlan harmóniát Isten szolgálatában és a világfeletti erők egymással való összhangjában másként be sem lehet tartani, csak a Lélek irányításával”. Aztán a földön: az egyházban ugyanis ő az az „isteni és zenei harmónia”, amely mindent összeköt. Képzeljetek csak el egy harmónia nélküli, Lélek nélküli papot: nem működik! A Lélek sokféle karizmát támaszt, aztán egységbe hozza őket, olyan összhangot teremt, amely nem uniformizáláson, hanem a szeretet kreativitásán alapul. Így teremt harmóniát a sokféle között. Így teremt harmóniát a papban. A II. vatikáni zsinat éveiben, mely a Lélek ajándéka volt, egy teológus közzétett egy tanulmányt, amelyben a Lélekről nem egyes számban, hanem többes számban beszélt. Arra biztatott, hogyne annyira különálló isteni személyként gondoljunk rá, hanem többes számban, mint „Isten mi”-jére, az Atya és a Fiú mi-jére, mert a Lélek az ő kapcsolatuk, a Lélek önmagában összhang, közösség, harmónia. Emlékszem, hogy amikor egyetemistaként olvastam ezt a teológiai értekezést, megbotránkoztam: eretnekségnek tűnt, mert olyan képzést kaptunk, hogy nem igazán értettük, kicsoda és hogyan működik a Szentlélek.

A Lélek harmóniateremtésre vágyik, különösen azokon keresztül, akiket felkent. Testvéreim, a harmóniateremtés közöttünk nem annyira egy jó módszer arra, hogy az egyházi struktúra jobban működjön, nem menüett táncolása, nem stratégia vagy udvariasság kérdése: ez a Lélek életének belső követelménye. A Lélek ellen vétkezünk – aki közösség –, amikor akár csak könnyelműségből a megosztás eszközeivé válunk, például – és visszatérünk ugyanahhoz a témához – a pletykával. Amikor a megoszlást segítjük elő, a Lélek ellen vétkezünk. Az ellenség kezére játszunk, aki nem lép a nyilvánosság elé, szereti a pletykát és a célozgatást, pártokat és klikkeket támaszt, múlt iránti nosztalgiát, bizalmatlanságot, pesszimizmust, félelmet táplál. Vigyázzunk, ne szennyezzük be a Lélek kenetét és az Anyaszentegyház megjelenését széthúzással, klikkesedéssel, szeretetlenséggel, a közösség megtagadásával. Ne feledjük, hogy a Lélek, „Isten mi-je”, a közösségi formát szereti: vagyis a rendelkezésre állást a saját szükségleteinkkel szemben, az engedelmességet a saját ízlésünkkel szemben, az alázatot a saját igényeinkkel szemben.

A pap kedvességére is gondolok. Oly gyakran előfordul, hogy mi, papok, neveletlenek vagyunk… Gondoljunk a pap kedvességére! Ha az emberek bennünk is elégedetlenkedő, kritizáló, ujjal mutogató, pökhendi embereket látnak, hol találnak harmóniát? Hány ember nem közeledik az egyházhoz, vagy fordul el az egyháztól, mert nem azt érzi, hogy befogadjuk és szeretjük őt, hanem azt, hogy gyanakodva méregetjük és ítélkezünk felette! Isten nevében fogadjuk be őket, és bocsássunk meg nekik, mindig! És ne feledjük, az, ha zsémbesek vagyunk és dohogunk, amellett, hogy semmi jót nem eredményez, megrontja az igehirdetésünket, mert ellentmond Istennek, aki közösség és harmónia.

Testvéreim, ezekkel a szívemből jövő gondolatokkal hagylak benneteket, és azzal fejezem be, hogy egy egyszerű és fontos szót intézek hozzátok: köszönöm! Köszönöm tanúságtételeteket; köszönöm a sok jót, amit rejtekben tesztek, köszönöm a megbocsátást és a vigasztalást, melyet Isten nevében adtok: kérlek benneteket, mindig bocsássatok meg, sose tagadjátok meg a megbocsátást; köszönöm a szolgálatotokat, melyet gyakran sok nehézség, meg nem értés és kevés elismerés közepette végeztek.

Jézus megmutatja, milyennek kell lennünk egymáshoz. Ferenc pápa beszéde a nagycsütörtöki lábmosáskor

Felkelti a figyelmünket, hogy Jézus, éppen egy nappal keresztre feszítése előtt, hajtja végre ezt a cselekedetet. Abban a korban szokás volt megmosni az emberek lábát, mert az utak porosak voltak. Az emberek kívülről jöttek, és mielőtt beléptek a házba, a lakoma előtt, a találkozó előtt megmosták a lábukat. De ki mosta meg az emberek lábát? A rabszolgák, mert ez rabszolgamunka volt. Képzeljük csak el, mennyire megdöbbentek a tanítványok, amikor látták, hogy Jézus elkezdi ezt a rabszolgákra háruló feladatot végezni.

Jézus azért teszi, hogy megértesse velük a következő nap üzenetét, azt, hogy rabszolgaként fog meghalni, hogy kifizesse mindannyiunk adósságát.Ha meghallgatnánk Jézusnak ezeket a tanításait, akkor olyan szép lenne az élet, hiszen iparkodnánk segíteni egymásnak, ahelyett, hogy becsapnánk és kihasználnánk egymást, ahogy a csalárd emberek tanítják. Olyan szép dolog segíteni egymásnak, segítő kezet nyújtani: ezek emberi, egyetemes értékű tettek, de nemes szívből fakadnak. Jézus ma ezzel a szertartással erre akar tanítani bennünket: a szív nemességére. Mindannyian mondhatnánk: „Ó, ha a pápa tudná, mi minden van bennem…” Jézus viszont tud róluk, és ő úgy szeret bennünket, ahogy vagyunk, és megmossa a lábunkat.

Jézus sosem ijed meg a gyengeségeinktől, sosem ijed meg, mert ő már megfizetett értük, ő csak kísérni akar bennünket, kézen akar fogni, hogy ne legyen olyan nehéz az életünk.Én is elvégzem a lábmosást, de nem úgy, mint egy népszokást, nem. Gondoljunk arra: ez a cselekedet azt hirdeti, hogy milyennek kell lennünk egymáshoz. Hányan élnek a társadalomban olyanok, akik kihasználnak másokat, hányan élnek sarokba szorítva, és nem tudnak kijutni onnan. Mennyi igazságtalanság van, hány embernek nincs munkája, hány ember dolgozik feleannyi fizetésért, hány embernek nincs pénze megvenni a gyógyszereket, hány család esik szét, mennyi rossz dolog…

Egyikünk sem mondhatja: „Hál’ Istennek, én nem jártam így.” – „Ha nem jártál így, az Isten kegyelméből van!” Mindannyian elcsúszhatunk, mindannyian lecsúszhatunk. Ennek tudata, ez a bizonyosság, hogy mindannyian elcsúszhatunk, ez adja meg bűnösségünkben is a méltóságot – figyeljetek erre a szóra: a „méltóságot”! Jézus így szeret bennünket, és ezért akarta megmosni a lábunkat, és ezért akarta azt mondani: „Azért jöttem, hogy megmentselek benneteket, hogy szolgáljalak benneteket.”

Most én is ezt teszem, emlékeztetőül arra, amit Jézus tanított nekünk: segítsük egymást. Így szebb az élet, és így tovább tudunk menni! A lábmosás alatt – remélem, sikerül elvégeznem, mert nem tudok jól járni –, a lábmosás alatt gondoljatok erre: „Jézus megmosta a lábam, Jézus megmentett, és most ez a nehézségem van…” Ez el fog múlni! Az Úr pedig mindig melletted van, sosem hagy el, sosem! Gondoljatok erre!

Fordította: Tőzsér Endre SP/Magyar Kurír

Fotó: Vatican News

MEGOSZTÁS