Buda Péter, az egri Érseki Papnevelő Intézet rektora volt a gyulafehérvári papi szeminárium vendége. Március 14-én, az ünnep előestéjén a megemlékezés keretében Buda Péter tartott ünnepi előadást a dicsőséges tavaszi hadjáratról. Életútját tekintve Buda Péter az érettségit követően, 1984-ben jelentkezett az egri Érseki Papnevelő Intézetbe. Később, 1987-ben Seregély István érsek előbb Budapestre, majd 1988-ban Rómába küldte tanulmányi útra. Rómából hazatérve, 1995-től kezdődően egyháztörténelmet, ókeresztény irodalomtörténetet és keresztény művészettörténetet oktat a jövő papjainak és hittanárainak az Egri Hittudományi Főiskolán. A Papnevelő Intézetben 1996-2002 között prefektusként tevékenykedett, majd plébániákon szolgált, 2013-tól pedig a szeminárium rektora. A seminarium.ro a papnevelésről, a paphiányról, a lelkipásztorkodás megújulásáról kérdezte.
A hétfő reggeli szentmise bevezető gondolatában elmondta, hogy kedves hely az ön számára Gyulafehérvár és Erdély. Miért és milyennek látja az erdélyi embereket?
Gyulafehérvár és Erdély egyaránt közel áll a szívemhez, egyrészt a magával ragadó tájak szépsége miatt, másrészt, mint történelemmel foglalkozó embert a helyek történelmi hangulata magával ragad. Épp emiatt, az elmúlt napokban felkerestük a szeminárium elöljáróival Kolozsvárt, Nagyenyedet és más helyszíneket. A legfontosabbak mégis, az emberi kapcsolatok, ugyanis 1988-ban Rómában találkoztam erdélyi, fiatal papokkal, mint Székely Dénes, Tankó Ferenc, később Kovács Gergely érsek. Általuk kerültem még közelebbi kapcsolatba Erdéllyel, mert egymás papszentelésén részt vettünk, így különböző helyeken kirándultunk is.
A szeminárium elöljárója és nevelője a rektor. Ön mint az egri szeminárium rektora mire fekteti a hangsúlyt a kispapok nevelése terén?
Fontosnak tartom a személyes kapcsolatot az elöljárók és a kispapok között, hiszen nem két külön világ, bennük a leendő munkatársakat látom, de szükségeltetik egy kevés távolság, hiszen még nem papok. Továbbá elengedhetetlen a reális, a valóságos élettel való szembesülés, mert a szeminárium zártsága ellenére óriási információáradat veszi őket körül, ahol sokszor téves ismeretekkel találkozhatnak. A lelki fejlődés, a tanulmányok mellett indokolt időről-időre kiküldeni a kispapokat az egyházmegye plébániáira, hogy kapcsolatokat építsenek a plébánosokkal, amellett megismerjék az egyházmegye plébániáit, nemcsak a jó városi helyeket, hanem a vidéki pasztorációt is, ahol alkalomadtán a vasárnapi szentmisén csupán négy-öt hívő van jelen. Új kihívást jelent az iskolákban való jelenlét, mert a jövő papságának tudatosan jelen kell lennie az iskolákban mint iskolalelkészek. Figyelünk arra is, hogy legyenek jó kedvűek, hiszen a szentatya szerint az evangéliumot nem lehet lógó orral hirdetni.
A papi hivatások száma eléggé drasztikusan csökken Magyarországon is, itt, Erdélyben is. Ön szerint mi az oka a hivatások csökkenő számának, a ma fiatalja miért nem mer elköteleződni Isten mellett?
A problémát egyrészt a hitnek a hiányában látom. A hivatások számának a csökkenése abban áll, hogy egyre több a hitetlen ember, így a családok nem tudják átadni a hitet a következő generációnak, és hit nélkül senki sem jelentkezik papnak. Másrészt a gyermekek fizikai hiánya. Magyarországon erős népességfogyás van, így a kevés gyermekből még kevesebben jelentkeznek a papságra. Óriási gondot jelent az életre szóló döntések melletti elköteleződés is. Megfigyelhető ez a házasságkötéseknél, gyerekkoromba természetes volt, hogy a lányok 18-20 éves korban férjhez mentek, és a fiúk 20-25 éves kor között feleséget kerestek, ez ma egyre inkább kitolódik, mert nem mernek elköteleződni. A jelenség érzékelhető a pályaválasztásnál is, mert ugyan beiratkoznak az egyetemre, de nem akarnak egy szakma mellett elköteleződni.
Sokan azt állítják, hogy a hivatások száma csökkenésének oka abban áll, hogy nem eléggé vonzó a papság, de egyre inkább a családos hivatás sem, hiszen egyre több a szingli ember, aki nem akar elköteleződni. Mit gondol erről? Mitől válhatna vonzóvá a papság?
Humorosan válaszolva: ha tudnám a receptet, nem nyolc kispapunk lenne Egerben. A probléma viszont az, hogy nincs recept, mert általában az egyház nem tudja fölmutatni, miért jó papnak lenni, legalábbis nem vevők rá a fiatalok. Ennek oka lehet, hogy nem találkoztak elég vonzó lelkipásztorral, ugyanis jó esetben egy jóságos bácsival, rosszabb esetben egy mogorva pappal találkoznak, ezek közül egyik sem túl vonzó. A fiatal papok környezetében születnek hivatások. Most egy roadshow-t indítunk, ennek keretében iskoláinkban népszerűsítjük a papi, szerzetesi és szerzetesnői hivatást. A Szent Ferenc Kisnővéreivel együtt egy-egy alkalommal iskolákat keresünk fel, ahol a fiúk a kispapokkal, míg a lányok a nővérekkel beszélhetnek, kérdezhetnek kötetlenül. Remélem, a találkozások alkalmával sokaknak megnyílik a szíve, bátran mondva igent Isten hívására.
Az egyház számtalan kérdésben új utakat, lehetőségeket keres. Miben kellene megújulnia a lelkipásztorkodásnak a 21. században?
Nyitott lenni az emberek felé! A pasztoráció a személyes kapcsolatok irányába tolódik el, ott tud igazi gyümölcsöket teremni. Ma nem igazán lehet nagy tömegeket megszólítani, de nem szabad belefáradni az egyes emberek megszólításába. Különböző alkalmakkor – esküvő, keresztelés, temetés –, a hívek felkeresik a papot, olyanok is, akiknek régóta megszakadt a kapcsolata az egyházzal. Számukra is pozitív üzenetet kell sugározni, megtapasztaltatva a közösséghez tartozás lényegét és nem számon kérni a múltban elkövetett mulasztásokért. Krisztus örömét kell számukra közvetíteni, feloldva bennük az egyházzal szembeni idegenkedés érzését. Az ősegyházban hasonló történt, Pál apostol elmondta Krisztus tanítását a népeknek, de csak két-három ember maradt körülötte, velük személyesen foglalkozott. Pál számára ez a néhány ember jelentette az alapot, a magot.
Mit üzen azoknak a fiataloknak, akik hallják az Úr hívását, de félelemből, a környezet, a barátok megszólása miatt inkább nem merik kimondani Istennek az igent?
Ha van valakinek istenélménye, egy találkozása Krisztussal, őrizze meg a nyitottságát. Figyeljen a jelekre, a lelkére és bátran mondjon igent Istennek. Hiszen ha valaki nem meri vállalni a hivatását, kifogás mindig lesz, amiért nem mer elindulni a tanítványság útján. Mindenki, aki hallja a hívó szót, legyen nyitott, bátor az Istenre, és vágjon bele a kalandba!
A szentatya újra Magyarországra látogat áprilisban, rövid időn belül második alkalommal. Hogyan készülnek az újbóli találkozásra?
Ez az esemény mindent felülír, így a kispapokkal együtt minden programon részt veszünk. Ezt az alkalmat nem lehet kihagyni, meg kell élni! Az Eucharisztikus Kongresszus hetében emberek ezrei táplálkoztak lelkileg, főként a szentatya által celebrált Statio Orbis-szentmisén. Azt gondolom az újabb találkozás lehetőség a lelki gazdagodásra, amit nem szabad elmulasztani.
Fotók: Seminarium Incarnatae Sapientiae
