A betegek 26. világnapját az idén február 11-én tartják. Mindannyiunk életének elkerülhetetlen valósága a betegség, a szenvedés. A Vasárnap hetilap február 11-ei lapszámának kétoldalas összeállításában olyanok szólalnak meg, akik vigaszt próbálnak vinni a betegek hétköznapjaiba, vagy rádöbbenteni őket arra, hogy van segítség. Alább ebből következik kis ízelítő.
A mindennapi munkáról
Beteggondozásban dolgozó Caritas-alkalmazottakat arról kérdeztünk, hogy mi motiválja a mindennapi munkában, illetve egy-egy eset mennyire terheli meg lelkileg, s mi segít újra és újra feltöltődni?
A mindennapi munkám során leginkább az ellátottaink részérő érkező öröm, mosoly és a belénk vetett bizalom motivál. A legtöbb esetben a látogatások alkalmával az emberek kitárulkoznak, megnyílnak, elmondják minden örömüket és bánatukat, néha még azt is, amit a családtagoknak sem mondanának el. A törődést és odafigyelést érzékelve a gondozottak is sokszor elérzékenyülnek. Nekem ez a munkám, a hobbim, ez okoz szórakozást és örömet, kitölti a mindennapokat és része az életnek.
(Ádám Paula – a maroshévízi ápolási csapat vezetője, 2001-től a szervezet munkatársa)
Főként a betegetek részéről érkező visszajelzések, eredmények motiválnak. Mindig megérint egy-egy ellátott elvesztése, vagy az, ha rosszabbra fordul az állapotuk. Ha hosszú ideje járunk valakihez, elég hamar összeszokunk és közelebbi kapcsolatba kerülünk. Azért tudok nap mint nap újra és újra elindulni az ellátottakhoz, mert tudom, hogy várnak rám. A tőlük kapott szeretet segít a feltöltődésben, fejlődésben.
(Gáll Ildikó – a gyergyói ápolási csapat szakápolója, 2002-től a szervezet munkatársa)
Fordulópontok
György Alfréd kamilliánus szerzetes a betegségről és személyes tapasztalatairól, illetve életünk fordulópontjairól vall.
Vannak fordulópontok az életünkben. Úgy gondolom, nem lehet azt mondani, hogy igen, én most február 11-én, reggel 8 órakor kimondom, hogy száz százalékosan elfogadom a betegségemet, elfogadtam önmagamat, mert akkor nem őszinte az ember, mert ez képtelenség. Szent Pál azt mondja, hogy Jézus is a szenvedésből tanult engedelmességet. A kereszten tanulta meg Jézus, a kereszten tett tanúságot az Atya iránti örök hűségéről. Jézus a 22. zsoltár szavával imádkozott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Az emberi elhagyatottság végső határán túl ott van a megváltás misztériuma. Igazából minden beteg megéli ezt valamilyen formában. Azt gondoljuk, hogy ha nem vagyunk betegek, akkor csak a szép dolgokat látjuk. Azt gondoljuk, hogy az életünk úgy működik, hogy van egy húsvétvasárnap s lesz majd egy pünkösd. De ki szeretnénk hagyni az életünkből a nagypénteket. Jézus sem hagyta ki az életéből a nagypénteket. Nem kereste a szenvedést, hanem tevékenységének a következménye lett nagypéntek: nem fogadták el az emberek azt az Atyát, aki hirdetett. Ebből lett a nagypéntek. Mi sem kell keressük. De ha már meglátogat a szenvedés, akkor ki tudom mondani, hogy rád bízom magam, semmim sincs. Nem kell bemázolni olcsó hittel a szenvedést! Igenis mindannyian megéljük azt, hogy nehéz szenvedni, nehéz magányosnak lenni. A mai modern világban a legnagyobb szenvedés az, hogy a betegek egyedül vannak. A szenvedés nagy százalékát egyedül, magányosan, idegenek között, kórházban éli meg az ember. Sokszor beszélünk a betegekről, de nem azokról, akik a betegek mellett vannak. A beteg nem egyedül szenved, hanem ott az egész család, ők is szenvednek, bár nem az övék a fizikai fájdalom. Összességében kell nézni a betegség valóságát, mindazokkal, akik szolgálják beteg testvérünket. Fontos úgy látni, hogy a küzdelem, az elfogadás nem egy ember küzdelme, hanem gyakorlatilag a család megélt valósága.
Kulcsszó: elfogadás?
Az elfogadás túl pszichológiai, túl emberi. Az elfogadás következő lépése a felajánlás. Jézus, miután fölkiált, azt mondja: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”. Ez a kezedbe ajánlom: kiszolgáltatom magam a te szeretetednek. Ez az, amikor a szenvedő el kell fogadja azok szolgálatát, akik körülötte vannak, illetve önmaga életét is fölajánlani az Isten kezébe.
A legtöbb, amit adhatunk vigasztalásként, az emberi jelenlétünk. Nagyon nehéz megtanulni, hogy ha elmegyek egy beteghez, akkor ott vagyok, megérkezem, nem a magam gondjai vannak. Hagyom, hogy a találkozás úgy alakuljon, ahogy az, akinek szüksége van erre, alakítani fogja, s ahogy a Szentlélek alakítja majd. Legyünk ott, hallgassuk meg. Ne akarjunk azonnal szavakkal vigasztalni. Ne magyarázzuk, miért jó a szenvedés. Vagy ha a beteg halálfélelméről beszél, akkor a családtagok azonnal lecsitítják, hogy nem, az nincs így. Engedjük, hogy beszélje ki félelmét magából. Nem adunk igazat neki, de nem is fojtjuk bele a panaszt. Itt vagyok, meghallgatlak. A legnehezebb perceken keresztül csendben lenni és nem mondani semmit. A csendes jelenlét is lehet vigasztalás. Emberi személyként nézzünk minden szenvedőre, s minden betegnek az emberi méltóságáért küzdjünk. Az a kísértés, hogy a beteget látjuk, a betegséget látjuk, s mögötte nem vesszük észre a valódi személy ajándékát. Az egyháznak az a feladata, hogy küzdjön az ember méltóságáért, az emberhez méltó életért. Küzdjön azért, hogy a betegségek gyógyíthatók legyenek, küzdjön azért, hogy akkor, amikor beteg az ember, megkapja lelki táplálékát is. Úgy tekintsünk a betegre, mint személyre, nem egy számként, nem sajnálatunk tárgyaként értelmezzük. Így segíthetünk leginkább.
(Részletek az erdélyi Mária Rádió Napra-forgó című műsorában 2017. február 10-én elhangzottakból. Kérdezett Serbán Mária.)
