Az új év elején mérleget szoktunk vonni az előző évről, és a tanulságok mérlegelésével az új évet tervezzük. Az elmúlt év sok eseményét mintegy felülírta 2022. utolsó napjának szomorú, de várható eseménye, az emeritus XVI. Benedek pápa csendes megpihenése, majd temetése. Életműve, munkássága értékelése folytatódik, tetemes teológiai hagyatéka okán méltán nevezik őt korunk teológus-pápájának. Joseph Ratzinger peritusként, püspöke teológiai tanácsadójaként ott volt a II. vatikáni zsinaton, a liturgikus megújulás elkötelezettje volt, majd a Hittani Kongregáció élén évtizedekig a tanítás tisztasága fölött őrködött. Pápaként, a katolikus egyház vezetőjeként egy nem egyszerű korszakban állt helyt, és lemondása olyan emberi nagyságra világított rá, amilyenre bírálói nemigen képesek.
Az év a gyulafehérvári főegyházmegyében se kezdődött felhőtlenül, ismét egy időnap előtt elhunyt papot temettünk. Akarva-akaratlan mérlegel az ember egy ilyen hír hallatán, és eszébe jut a hivatás útja, annak emelkedői, kapaszkodói, hullámvölgyei. Mert vannak ám a legelkötelezettebb emberi életnek is árnyékos oldalai, szomorúbb percei. Kalkuttai Teréz anya, akinek külső szem a határozottságát, elkötelezettségét látta csak, maga is mélységesen megélte azt, amit Keresztes Szent János nyomán a lélek sötét éjszakájának nevezünk. Vannak a legodaadottabb életben is nehéz pillanatok, periódusok. Van, akit ez, egy ilyen tapasztalatra felkészületlensége, rettenetes magányérzete felemészt. Van, aki ezek, ilyen mélységek elől menekül: zajba, rohanásba, tevékenykedésbe, a lélek háborgását elfedő anyagok (étel, ital) hajszolásába.
Élő ember nem mentesül az emberi léttel járó nehézségektől. Lendülettel indulnak a fiatalok a hivatás útján, aztán ezért-azért a lendület megtörik, a lelkesedés megtorpan, a nem jól adagolt energia, a pihenés, feltöltődés elmaradása betegséghez vezet. Értékes embereket vesztünk el időnap előtt.
Siránkozás helyett azonban a fő kérdés: mit tehetünk mi, hogy papjaink a legkiválóbbak legyenek, képességeik maximumát kiteljesítsék? Az ima mellett a figyelem, a papra nehezedő túlzott elvárások reálissá igazítása, a közösség szerető, támogató melléállása az, ami a hívő emberek válasza lehet.
Olyan gyors lépésekben változik a világ, a körülmények, hogy a saját szakmájában, bármi legyen is az, bármilyen jól képzett legyen is, nehezen tud lépést tartani az ember. Egy-egy olyan pozícióban, amilyen a papé, ahol a világ, a lét kérdéseiről átfogó kép kínálását, bemutatását várják, elvárják tőle, bizony még nehezebb mindig válaszra és naprakésznek lenni. A változás képessége, gyorsasága egyéniségfüggő, egy zárkódottabb ember eleve lassabban szokja a rettenetes sebességgel következő újabb és újabb kihívásokat, így kiszolgáltatottabb ezeknek. Lemaradni senki sem szeret. Ha azt érzi, hogy kezdenek átcsapni feje fölött az események, bizony szorong. Szorong, őrlődik, ha beszámol róla másoknak, ha nem.
A ma emberének egyik megpusztítóbb férge a szorongás, a mindennapossá vált létbizonytalanság. Két évre mintha lelassított volna a járvány, a bezártság arra kényszerített, hogy ki-ki jobban szembesüljön önmagával. Mielőtt azonban felocsúdhatott volna, rendezhette volna a csendben felszínre jött témákat, belső felismeréseket, máris újraindult a pörgés, rázuhant a gazdasági hanyatlás, válság, a háború, a hatalmas áremelkedés, annak képtelensége, hogy az eddigi becsületes munkával a megélhetést biztosítsa. A miértre, a hogyan továbbra is kézzel fogható választ kéne adni! De a választ nem találjuk…
Mi marad? Vigyázzunk jobban egymásra!
