† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
A pásztorok sietve elindultak, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint (az angyalok) előre megmondták nekik. Azután eltelt nyolc nap, és körülmetélték a Gyermeket. A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna.
Lk 2,16–21
Újév első napján az evangélium még egyszer a betlehemi jászolba hív minket, ahol a pásztorok – látván az éppen megszületett Jézust – dicsőítik az Istent. Figyelmünket mégis az utolsó vers felé invitálom, ahol a következőket olvassuk: „Azután eltelt nyolc nap, és körülmetélték a gyermeket. A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna.” Nyolc nappal a születés után Jézust körülmetélik, ami az Istennel szövetséget kötő választott nép tagjává teszi őt. Jézus eltörölhetetlen jegyet szerez, hogy ő Ábrahám fia, és benne teljesül az ószövetségen végigvonuló ígéret, egyben pedig megnyitja az utat az új szövetség felé, ahol már a szív körülmetélésére van szükség. A körülmetéléssel együtt nevet is adnak a gyermeknek: Jeshu’a, melynek jelentése: ’Isten megment’. Ez a név lesz Jézus működésének vezérfonala, hogy életét testvérei szolgálatára adja, és ebben a névben leszünk megváltva mi is. Isten Fia a történelem egy adott pontján, annak konkrét idejében belép közénk, és magára veszi azokat a jegyeket, amelyek egy néphez, közösséghez való tartozását jelentik.
Az utóbbi évtizedekben sokat írtak a transzgenerációs traumákról, amelyeket őseinktől hordozunk magunkkal és adunk tovább az újabb nemzedékeknek. Jézus a generációk láncolatába lép be, hogy gyógyítson, kiengeszteljen, felszabadítson és új mintázatot adjon: a szeretetét, az önfelülmúlásét, a nagylelkűen odaadott életét. Időnként szorongással vagy heves érzésekkel töltenek el a gyerekkori sérülések, a puttonyunkban hordozott elakadások, ezek a legváratlanabb helyzetekben bukkannak fel. Több generáció terhét hordozzuk magunkon, amelyek hatást gyakorolnak ránk. Jézus ennek folyamatába lép be a megtestesülés által. Nem marad idegen attól az általános emberi tapasztalattól, amit mi átélünk. Mégis milyen vigasztaló arra gondolni, hogy nemcsak a traumákat hordozzuk magunkban, hanem az Isten Fiát, aki gyógyítani, tágítani szeretné azt a teret, amely a sebek révén szűkülni és védekezni akarna. Milyen jó lenne engedni ezt a Jézust gyógyítani bennünk! Őt engedni, hogy a sebzett gyermeket magához ölelje és szeresse. Őt engedni, hogy felszabadítsa a bennünk levő megrekedéseket, fájdalmakat. Őt engedve, hogy játsszon és örüljön a bennünk levő gyermekkel. Őt felszabadítva, hogy vele, az ő kísérésével együtt olyan felnőttekké váljunk, akik felelősséget vállalnak egy szabadabb, szeretetteljesebb generáció születéséért.
András Csaba SJ
Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/1-es számában.
