† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.
Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról.
Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.
És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal.
János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg.
Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Jn 1,1–18
Karácsony ünnepén az egyház János prológusát kínálja elmélkedésre, amely az Isten megtestesülésének költői, szimbólumokban gazdag megfogalmazása. Ellentétpárok sora hordozza e rész feszültségét: világosság és sötétség, Isten gyermekei és a világ, befogadás és be nem fogadás, felismerés és az ismeret hiánya. A prológus emlékeztet minket arra a kettősségre, ahogyan Istenhez viszonyulunk: ami a bennünk élő világi, beragadt, sötét részünk és az Isten felé vágyakozásunk, az Isten által teremtett jó, szép és igaz valóságunk közt áll fenn. Isten megtestesülése, hogy emberi alakot öltött magára, végérvényes pecsétje annak, hogy Isten gyermekei vagyunk, és hogy ezen identitásunkat semmi sem ingathatja meg. Isten be akarja lakni az ember hajlékát, hogy az minél inkább megistenüljön, és kibontakozzon benne az ő nagyszerű vágya és álma.
„Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.” Álljunk meg ennél a mondatnál! János evangélista befogadásról beszél. A befogadás az anyai természet ösztönös létmódja: a helyadással, az otthonteremtéssel van kapcsolatban. Befogadom: örülök neki, jelen vagyok számára, ajándékként tekintek rá. Ez azt is magába foglalja, hogy a másik fél jönni akar hozzám, az én egyedüli feladatom, hogy hellyel kínáljam őt. Isten be szeretne lépni az életembe. Közeledni szeretne. Ha befogadom, ő hatalmat ad, hogy gyermeke legyek. Mintha nekem nem kellene ezért sokat tennem, csak annyit, hogy lelassulok, megállok, kitárom a kezemet, hogy ő érkezni tudjon. Hogyan érkezik hozzám Isten – milyennek érzékelem az ő közeledését? Bátor, derűs, szabad, gyengéd, finom, szerető? Amikor befogadom, hogyan folytatódik kettőnk kapcsolata? Továbbrohanok, vagy tudok még egy kicsit várni, és ízlelem azt, ahogyan Isten velem szeretne lenni? Ha a gyermekévé fogad, akkor odabújnék hozzá, beülnék az ölébe, és jó szorosan megölelném? Mire vágyik a bennem levő (isteni) gyermek?
Ezekben a napokban figyelhetem, hogy mit és hogyan szeretnék befogadni. Eldönthetem, hogy a világosságnak, a fénynek szeretnék helyet adni, és a sötétséget egy időre félreteszem a sarokba. Engedhetem, hogy a beszélgetések, a családi együttlétek alatt kapcsolatba kerüljek azzal az Istennel, aki megtestesül és közöttünk él. Gondozhatom azt a teret, ahol befogadhatom Istent, aki hajlékot vesz a kapcsolataimban és bennem. Esténként pedig hálát adhatok azért, ahogy Isten belép az életembe és örömével elhalmoz.
András Csaba SJ
Megjelenik a Vasárnap 2022/52-es számában.
