Belon Gellért, akinek gondolatait itt olvashatják, katolikus pap, lelkigyakorlat-vezető, pécsi segédpüspök volt (Füzesabony, 1911. szeptember 24–Pécs, 1987. május 23.). Középiskoláit Debrecenben és Kecskeméten a piaristáknál, illetve Kalocsán a jezsuitáknál végezte. Kalocsán szentelték pappá 1934. június 17-én. 1935-ben hittudományi doktorátust szerzett. 1936–47 között Kalocsán, a Hittudományi főiskolán tanított teológiát, közben a szeminárium spirituálisa (lelkivezetője) volt. Lelkipásztori tevékenységét a kommunista hatalom többször is gátolta, írásait az 1960-as években a katolikus sajtó sem közölhette. A sok megaláztatás siettette egészsége romlását. Boldog XXIII. János pápa 1959 szeptemberében elidei címzetes püspökké és pécsi apostoli kormányzóvá nevezte ki, püspökké szentelését csak 23 évvel később,1982. április 22-én tarthatták, a magyar állam ehhez akkor adta hozzájárulását. Püspöki jelmondata: „Vulnere sanus – Sebtől gyógyult”.
Azt mondják a szentatyák: Deus exstasim passus est creando – Isten elragadtatásba esett a teremtésben. Amint szédülve nézünk az alpesi tájak szakadékaiba, de utána feloldódik a lelkünk a csúcsok és hegyoldalak gyönyörűségén, úgy kell észrevennünk, hogy éppen az a kiszolgáltatottság és függés, mely megrémíti lelkünket, Isten mérhetetlen szeretetének jelévé válik. Ha levelet írunk, annak minden porcikája szeretetünktől függ: azt írok, amit akarok, úgy írom, ahogy akarom, annyit írok, amennyit akarok. Vagy ha ruhát készítek, mind a ruha készítése, mind a formája egészen az utolsó öltésig akaratomtól és tetszésemtől függ, úgy mi is – mert semmik vagyunk – éppen azáltal, hogy vagyunk, Isten akaratának és tetszésének kiáltó tanúivá válunk. Semmiségünkben olyanok vagyunk, mint – Liziői Szent Teréz hasonlata szerint – a gyermek labdája, mely bármennyire is ütött-kopott, nélküle nem eszik, nem alszik a gyermek, akárhová elgurul, utánamegy. Vagy a mesebeli Hamupipőke, aki a ruháját és minden ékességét a királyfi szerelmének köszönheti.
Teremtéshimnuszok
A Szentírásban utolérhetetlen szépségű képek mutatják a teremtő Isten gyönyörűségét és játszi boldogságát. A Teremtés könyvének visszatérő refrénje ez: „Látta Isten, hogy jó.” De ennek a szűkszavúságát kifejti az Ószövetség egy-egy odavetett megjegyzésben. Mint például Báruk próféta könyvében: „Ő (Isten), aki küldi a fényt, és az eljön, de ha visszahívja, az remegve engedelmeskedik. A csillagok vidáman ragyognak helyükön, de ha szólítja őket, azt felelik: Itt vagyunk. Vidáman csillognak alkotójuk előtt.” (Bár 3,33-35). Vagy a 114. zsoltárban: „A hegyek ugrándoztak, mint a kosok, a halmok, mint kisbárányok. Mi lelt tenger, hogy elfutottál? Jordán, miért vetted visszafelé utad? Hegyek, miért ugrándoztok, mint a kosok, s ti halmok, mint a kis bárányok?” (Zsolt 114,4-6). Olvassuk el a 104. zsoltárt, vagy Jób könyvének 38-39 fejezetét, vagy akár Habakuk próféta 3. fejezetét. Ezeken a helyeken együtt találjuk a lélek szárnyalását. Imádkozva olvasgassuk ezeket, hogy megtanuljunk mi is a természet mögé látva gyönyörködni a világon Isten gyönyörűségével.
Jézus gyönyörűsége
Jézus nem mondott és nem írt teremtéshimnuszokat. Még Szent János apostol evangéliumában sem találunk ilyesmire utalást. A bevezető rész magasztos szárnyalása mutatja, hogy volt érzéke Jézus emelkedettebb megnyilatkozásainak rögzítésére, mint ahogy tette is a nikodémusi beszélgetéssel vagy a főpapi beszéddel. De hogy éjszakai imáiban hogyan szárnyalt a lelke a teremtményektől a Teremtőig, azt nem tudjuk meg az evangéliumokból. Mégis amint az éj sötétjébe borult égbolton, a távolban ragyogó csillagok mögött a fényes mennyországot sejtjük, úgy Jézus egy-egy odavetett megjegyzéséből megalkothatjuk a természeten keresztül sugárzó isteni örömet. Jézus a nap járásában és a termékenyítő eső permetezésében Isten szeretetének sugarát élvezi (Mt 5,45). A porban játszó verebek Isten gondviselő jóságára hangolják (Mt 10,29). A semmit érő mezei fűszálon megérzi az Isten szerető öltöztetését, és úgy tudja élvezni a mezők liliomának, ennek a legegyszerűbb fűnek a szépségét, hogy Salamon minden dicsőségét aláértékeli. Ugyan honnét vette ezt a szemet, mely ilyen mélyre lát, és észreveszi a kicsiségeken is az Isten kezének melegét? Jézus szemében az ég az Isten trónja, s a föld lábai zsámolya (Mt 5,34-35), vagyis uralmának legközvetlenebb helye, mint ahogy a trón is, a zsámoly is a királyi fönség jelei és hordozói. Michelangelo a Sixtusi kápolna mennyezetén művészi ihlettel ábrázolja az Istent, amint a földön fekvő Ádámot ujjának érintésével életre ébreszti. A nem-létből ébredő Ádám szeme áhítattal és csodálattal függ a teremtő Isten, és arca elragadtatott örömtől sugárzik. Vajon milyen lehetett a második Ádámnak, Krisztusnak lelke abban a pillanatban, amikor Isten teremtői keze e földi létbe állította bele? A hódolat és imádat milyen vulkánjai törhettek ki belőle Teremtője érintése után? Az örvendezésnek és gyönyörűségnek milyen ujjongásai és vigadozó énekei csendülhettek meg lelkében, amikor magán érezhette Isten létbeszólító csodájának melegét? A Példabeszédek könyve megkapó szavakkal ad hangot a földre érkező Bölcsesség szent örvendezésének: „Ott játszottam az egész föld kerekségén s örömmel voltam az emberek fiai között” (Péld 8,31).
Forrás: Belon Gellért: Jézus lelkülete
