A cím a Zsoltárok könyvéből való idézet (Zsolt 89,48). Az ember megnyugodni ott tud, ahol az élet és a halál egy töredéke vissza-visszaköszön benne.
A temető csendje több puszta csendnél. Emlékeztet arra, hogy egy mulandó rész csupán a létezés. Porból lettél, porrá válsz. Ki-ki a maga idejében, súlyával és történetével. Az életünket nem alakíthatjuk kényünk-kedvünk szerint. Nem tudjuk, egy perc múlva hol leszünk, mit teszünk, kit mentünk meg vagy kit nem.
A rózsa szirmai elhullnak, s a mi létünk is. De csak egyszer, akkor, amikor kell. Halál. Szembe kell néznünk vele. Mert amikor mennünk kell, jól kell elmennünk. Nem egyik lábunkat a másik után téve, sokkal inkább kibékülten az elhagyandó valósággal.
Most, ebben a percben, a meleg otthon csöndjében vagy épp zajában olvasod ezeket a sorokat. Perceken belül már nem biztos. Ma van otthonunk, holnap nem biztos, hogy lesz. Ma vannak könnyeink, holnap talán már sírni sem leszünk képesek. Ma még van erőnk írni és ép ésszel gondolkodni, holnap vagy lesz, vagy nem.
Ennyi az élet. Az a perc, ami most van. Amit most élünk meg.
A temető számomra a legnagyobb iskola. Arra tanít, amire az élet is: a halál egyszer bekövetkezik. Ajtót kell nyitnom és szép csendben kisétálnom. Az én feladatomat más fogja majd tovább végezni. Más fog ölelni, szeretni, hinni és remélni. Ezt el kell fogadnom. Mert az élet azzal, hogy én vagy te elmegyek innen, nem áll meg.
Egy töredék, emlék belőlünk marad, az is csak valameddig. A többit, tovább más írja majd.
Ferencz Emese
