Ferenc pápa előszót írt a magyar származású Edith Bruck könyvéhez

0
731
Fotó: ANSA/Vatican News

„Ferenc vagyok” címmel jelent meg Olaszországban október 20-án Bruck Edith magyar származású auschwitzi túlélő könyve, a Thészeusz hajója (La nave di Teseo) könyvkiadó gondozásában. A ma 91 éves írónőt, aki 1954 óta él Olaszországban, 2021. február 20-án római lakásán személyesen felkereste Ferenc pápa. A kötetben Bruck Edith a pápa látogatása nyomán született gondolatait, elmélkedését tárja elénk.

Ferenc pápa azért kívánta a személyes találkozást az írónővel, mert mély megrendüléssel olvasta a L’Osservatore Romano vatikáni napilap hasábjain a 2021 januárjában, a Holokauszt Nemzetközi Emléknapja alkalmából készült interjút, amelyben Bruck Edith felidézte a náci üldöztetés idején személyesen és hozzátartozói által átélt borzalmakat. A kötethez maga Ferenc pápa írta előszót, ezt az alábbiakban olvashatják teljes terjedelmében, Vertse Márta fordításában:

„Amikor a L’Osservatore Romano 2021. január 26-i számában, az Emléknap előestéjén olvastam Francesca Romana de’Angelis szép interjúját Bruck Edittel, megdöbbentett ennek az asszonynak a nyugodt és fénylő ereje. Képes volt rá, hogy az emberi történelem egyik legsötétebb mélységében találjon életében számos „fénypontot”, amelyeket később irodalmi munkásságában is közvetített. Becsuktam az újságot és felhívtam Andrea Monda főszerkesztőt, és megkértem, hogy tegyen lépéseket annak érdekében, hogy megismerhessem Bruck asszonyt és lehetőség szerint találkozhassak vele.

Így hát, kevesebb, mint egy hónappal később meglátogattam őt otthonában, Róma központjában. Mindkettőnk számára érzelmes látogatás volt. Ezt az érzelmet most Bruck asszony el akarta mesélni, ebben a könyvben, amiért hálás vagyok neki és amely megpróbál egy nagyon nehezen közvetíthető tapasztalatot összefoglalni. Amint kiléptem a liftből, Bruck Edith az ajtóban némán üdvözölt, mert az érzelmek szinte megakadályozták, hogy megszólaljon: könnyek között, amelyek hatalmukba kerítették, megköszönte a látogatást, én pedig megköszöntem neki tanúságtételét, amit ennyi éven át adott, jobban mondva azt a tanúságot, ami ő maga. Egy élő emlék állt a szemem előtt, ez a kilencvenéves hölgy olyan erővel rendelkezik, ami megengedte, hogy sírjon, hogy ne álljon ellen a könnyek ajándékának. Egy élő, személlyé vált emléket szemléltem.

A legközelebbi hozzátartozóival együtt fogadott a nappali szobájában és sokáig beszélgettünk. Emlékszem, hogy beszélgettünk azokról a „fénypontokról”, amelyeket el tudott mesélni a könyveiben, de másról is, az idősek állapotáról, az Alzheimer-kórban hosszú ideig szenvedő férjével, Nelo Risivel kapcsolatos intenzív élményeiről, és a moziról (Marco nevű unokaöccsével az Előzés/Il sorpasso című filmről beszélgettünk), ahogy az egy kellemes, otthoni, családi beszélgetés során szokás.

Azután ismét beszéltünk egymással és találkoztunk nyilvános alkalmakkor, és a közelmúltban ismét négyszemközt, de ezúttal nálam, a Szent Márta Házban. Megint január 27-e volt, és újból elkezdett fújni (a szél), még Európában is. Edith asszony hűséges segítőjével, az ukrán Olgával látogatott meg, akivel óhatatlanul is beszéltünk arról, hogy mi történik a már megtépázott ország határán. Milyen fontos, hogy az emlékezet ne vesszen el! Szükségünk van olyan emberekre, akik, ha csak pusztán életükkel, de életben tartják az emlékezetet, lángra lobbantva égve tartják annak tüzét. Edith és Olga hozott nekem egy általuk sütött kenyeret, amely emlékeztetett az édesanya „elveszett kenyerére”, amelyet az írónő az egyik könyvében megörökített. Talán egyetlen kenyér sem vész el véglegesen, mindig vissza lehet váltani. A Remény mindig feltámad és mindig meglep bennünket. A legkisebb leánytestvér az, aki kézen fogva húzza magával a két nagyobbat, a hitet és a szeretetet, ahogy Péguy énekli. Azt a többé már nem elveszett kenyeret, most mi tartottuk a kezünkben. Együtt törtük meg, és ettünk egy kicsit belőle. Egy egyszerű, emberi gesztus. Mint egy ima. Szinte csendben, egymás társaságában, együtt ettük a kenyeret. Talán így kezdhetjük újra, újból elindulhatunk, mint emberiség, együtt téve valamit, talán a legegyszerűbbet, hogy együtt táplálkozunk.

Az emberiség olyan valami, ami kényes, törékeny, mindig készen áll arra, hogy széthasadjon, tönkremenjen, elfajuljon. De néha az is előfordul, hogy az ember olyan személyekkel találkozik, – mint Edith asszony is – akikről kiderül, hogy elképzelhetetlen erőforrásokkal rendelkeznek, egy olyan erővel, amelyről nem tudni, hogy honnan fakad, és amely legyőz minden viszontagságot, és lehetővé teszi, hogy emberek maradjunk. A könyv, amelyet az olvasó a kezében tart, egy kísérlet, hogy elbeszélje ezt a találkozást, amely annyi erőt és reményt adott nekem, valamint a hála, a bizalom érzését, amelyet meggyőződésem szerint azok számára is közöl majd, akik úgy döntenek, hogy elolvassák a kötetet; legalábbis ez a kívánságom”.

Forrás: Vatican News