† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben:
Az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta:
„Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos.
A farizeus megállt, és így imádkozott magában: »Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van.«
A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: »Istenem, légy irgalmas nekem bűnösnek.«
Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”
Lk 18,9–14
Nem könnyű megmaradni alázatosnak. Azok, akik a lelki életben előrehaladnak, megtapasztalják annak kísértését, hogy elbizakodottá váljanak, maguk körül forogjanak, és megítéljék azokat, akik még az út elején tartanak. Azt tapasztalják, hogy valami átalakul bennük: az őszinte vágy, ami az elején imádságra indította őket és Isten felé fordította a szívüket, elkezd megkeményedni. A vallásos gyakorlatok központi szerepet töltenek be életükben, de közben elkezd kiveszni a lényeg: az Istenhez való őszinte kapcsolódás. Elvégzik az imádságukat, mégis a forma, a vallásosság mintha erejét veszítené, már nem adja azt a töltetet, mint korábban. A vallását gyakorló embernek éppúgy kihívás, hogy ne legyen felszínes, rutinszerű az imája, hanem őszintén, élményszerűen tudjon Istennel párbeszédet folytatni.
A kísértés neve az énközpontúság. Amikor azt figyelem, hogyan imádkozom, mit teszek, mennyire felelek meg az erkölcsös élet elvárásainak, lassan Isten a figyelmem perifériájára kerül, mert azzal vagyok elfoglalva, hogyan teljesítek. Ettől szenved a példabeszédben szereplő farizeus. Nem jó neki sem, mert szíve mélyén tán ő is arra vágyik, hogy meghittségben éljen Istennel, mégis az önmagában való tetszelgés, a büszkeség gátat állít.
A vámos ellenben távolabb áll meg, és a szemét az égre sem meri emelni. Ezzel együtt bensőjében az égre, Istenre tekint, és tőle kéri az irgalmat. Őszintén, egyszerűen, letisztultan imádkozik, mindenféle mesterkéltség nélkül. Beismeri törékenységét, és az egója nem állít akadályt közé és Isten közé, hanem szíve mélyéből tud imádkozni. A bűnbánat nem szégyen, nem önmagam becsmérlése, hanem annak elismerése, hogy kicsiny vagyok és rászorulok a kegyelemre. Merek kérni. A farizeus nem kér, mert azt gondolja, hogy mindenért ő dolgozott meg. Milyen felszabadító lenne, ha közben ezzel az egyszerűséggel tudnánk megállni Isten jelenlétében, és mint a kisgyermek, odabújnánk hozzá és kérnénk, hogy fogadjon magához.
Jövő héten imádkozhatok a vámos szívének nyitottságáért és őszinteségért. Isten előtt az imában csak úgy megállni és levetni azokat a védekezési mechanizmusaimat, amelyeket a hétköznapokból hozok, amelyek azt erősítenék, hogy itt is meg kell felelnem, itt is teljesítenem kell. Egyszerűen lenni. Árnyoldalaimmal együtt, és engedni, hogy Isten fénye betöltse szívemet. Megmaradni a kérésben, amelyben Isten irgalmát kérem. Úgy, ahogy a sivatagi atyák tették. „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek.”
András Csaba SJ
Az írás megjelenik a Vasárnap 2022/43-as számában.
