Hatvan évvel ezelőtt, 1962. október 11-én vette kezdetét a II. vatikáni zsinat, a 21. egyetemes zsinat az egyház történetében. A zsinat olyan megújulást hozott a katolikus egyházban, amely a mai napig érezteti hatását, és ami olyan reformokat indított el, amelyek kialakították egyházunk mai arculatát. A zsinat során az egyház megújította az önmagáról való gondolkodást, miközben nyitott a világ felé is. Összefoglalónkban a zsinat jelentőségéről olvashatnak.
1962. október 11-én, Márton Áron püspök a II. vatikáni zsinat megnyitásának alkalmából a gyulafehérvári székesegyházban az egyház krisztusi küldetéséről és emberre irányultságáról elmélkedett: „Az Úr Jézus Egyházát a világba állította. Nem azért, hogy visszavonuljon valamiféle elefántcsonttoronyba, vagy hagyja magát visszaszorítani a sekrestyébe, hanem azért, hogy a történelem sodrában küszködő ember mellett álljon, őt kövesse a hit és az igazság fáklyájával, s minél válságosabb szakaszba érkezik, emelje a fáklyát annál magasabbra, hogy megmaradhasson a helyes úton.” Bár a püspök megjegyzi, hogy „nem tudjuk, hogy a zsinat milyen konkrét kérdéseket fog tárgyalni, és milyen határozatokat fog hozni”, előrevetíti, hogy a zsinat célja „emberivé és kereszténnyé tenni a modern civilizációt”.
Boldog emlékű Áron püspök szavai már magukban hordozzák mindazt, ami az utóbbi hat évtizedben be is bizonyosodott: A II. vatikáni zsinat a 20. században egyfajta új időszámítás kezdetének tekinthető a katolikus egyház történelmében. Pedig amikor alig három hónappal pápává választása után Szent XXIII. János 1959. január 25-én meghirdette a 21. egyetemes zsinat összehívását, bizonyára még csak kevesen gondoltak arra, hogy mekkora mérföldkővé válik majd ez a zsinat a katolikus egyház életében. XXIII. János viszonylag rövid pápaságának ezt az ihletett döntését találóan jellemzi Ferenc pápa abban a beszédében, amelyet 2014. április 27-én Szent XXIII. János és Szent II. János Pál pápák szentté avatási szertartásán tartott: „A zsinat összehívásában XXIII. János kifinomult, Szentlélektől való tanulékonyságról tanúskodott, engedte vezetni magát, és pásztor volt az egyház számára, egy vezetett vezető, a Szentlélek által vezetett vezető. Ez volt az ő nagy szolgálata az egyház számára; ő volt a Szentlélektől való tanulékonyság pápája.”
Ma tehát már világosan láthatjuk, hogy amikor ugyanez a szent életű pápa 1962. október 11-én, azaz 60 évvel ezelőtt meg is nyitja a II. vatikáni zsinat munkálatait, akkor az egész világ egy olyan eseménynek a tanúja, amely az azt követő években és évtizedekben a katolikus egyháznak mint világméretű intézménynek egyik legnagyobb és példanélküli reformfolyamatát indítja el.
A zsinat sikerének titka
De minek is köszönhető ennek a zsinatnak a sikere, vagyis az, hogy mára visszafordíthatatlanná vált az egyházra azóta is jellemző, illetve mindig aktuális kihívás, az „aggiornamento”, a „napjainkhoz való igazodás”, az egyre összetettebb társadalmi valóság követelményeihez való kapcsolódás? Találóak ezzel kapcsolatban Józef Niewiadomski, az innsbrucki egyetem emeritus dogmatika professzorának gondolatai. Szerinte a zsinat sikerének a titka nemcsak a két zsinati pápa, Szent XXIII. János és Szent VI. Pál pápa személyében rejlik, hanem abban, hogy mindketten okos és bölcs személyi döntéseket hoztak. Továbbá abban, hogy a zsinati atyák bátran szembeszálltak az eredeti kuriális-konzervatív tervekkel, amelyek sokkal rövidebbre tervezték a 21. egyetemes zsinatot, s főleg sokkal kevésbé kívánták azt az „ecclesia semper reformanda” elv jegyében lebonyolítani. A zsinat előkészítő munkálatai a stagnálás, azaz az egy helyben állás mentalitása mellett voltak elkötelezve. Az új kezdet, a zsinat megújulásbarát jellege felé fontos lépéseket jelentett Giovanni Battista Montini érsek – a későbbi VI. Pál pápa –, Franz König bécsi érsek és Julius Döpfner berlini érsek bíborossá emelése.
Niewiadomski professzor szerint a II. vatikáni zsinat sikerének titka abban is megmutatkozik, hogy a pápa által kinevezett zsinati teológus szakértőknek, akik a zsinaton részt vevő püspökök tanácsadói voltak, különleges szerep jutott. Az egyházon belüli zsinati reform aligha túlértékelhető forrásai ők: a német nyelvterületről Bernhard Häring erkölcsteológus, a két nagynevű dogmatikaprofesszor, Karl Rahner és Michael Schmaus, a két „tinédzser teológus”, Hans Küng és Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa. A zsinat megnyitásakor előbbi ugyanis csupán 34, utóbbi pedig 35 éves volt. A többi nyelvterület nagy nevű zsinati teológus-tanácsadói, a teljesség igénye nélkül: Yves Congar, Henri de Lubac, Edward Schillebeeckx.
A teológus szakértők bátor és kitartó szolgálata nélkül aligha valósulhattak volna meg a katolikus egyházban olyan hangsúlyeltolódások és újítások, amelyeket ma természetesnek veszünk: elsősorban a katolikus egyház önmagáról alkotott képe, illetve önértelmezése változott meg. Az egyház immár a Krisztusban hívők közösségeként, Isten népeként látja magát az idők folyamán. A II. vatikáni zsinatnak köszönhetően hangsúlyozást nyer a krisztushívők közös, általános papsága, amelyet azonban a papok és a világi krisztushívők különböző formában valósítanak meg. A zsinat szerint minden embernek polgári joga van a vallásszabadsághoz, azaz ahhoz, hogy a saját lelkiismerete szerint szabadon válassza meg a vallását. A katolikus egyház a 21. egyetemesen zsinaton tisztázta továbbá a zsidósághoz fűződő viszonyát, egyértelműen elutasította a zsidóellenesség minden formáját, s előtérbe helyezte, hogy minél mélyebbre hatolunk az egyház lenyűgöző, gazdag misztériumába, annál világosabban látjuk annak zsidó gyökereit. A zsinatnak köszönhetően az egyház nyitottá vált a nem keresztény vallásokkal folytatott párbeszédre is. A keresztény ökumenizmus felé való nyitás szintén az elmélyült egyházszemlélet eredménye volt. A társadalmi, szociális és kulturális elkötelezettség pedig a zsinat óta már nem idegen testként adódik hozzá az egyház misztériumjellegéhez, hanem az egyház belső természetének megfelelő küldetésként.
Előreugrás
A II. vatikáni zsinatnak köszönhetően megvalósult az, amit Szent XXIII. János pápa 60 évvel ezelőtt a zsinatot megnyitó beszédében megfogalmazott: a szent életű pápa nemcsak „előrelépést”, hanem „előreugrást” kívánt meg a 21. egyetemes zsinattól. Az azóta eltelt 60 esztendőben időnként halhatóbbak voltak azok a vélemények, amelyek szerint a zsinat által sikeresen elindított megújulási folyamatok túl nagyra, vagy épp ellenkezőleg, túl kicsire sikerült „előreugrást” jelentenek a katolikus egyház történelmében. Szerencsére a fő véleményáramlat töretlenül elismeri és értékeli azt a tényt, hogy a 60 évvel ezelőtt megkezdődött II. vatikáni zsinat nélkül nem valósulhattak volna meg a katolikus egyházban olyan későbbi példátlan reformprojektek, mint a liturgia megújulása, az 1983-ban megjelent megújított Egyházi Törvénykönyv, vagy az 1992-es kiadású, új Katolikus Egyház Katekizmusa. Sőt a katolikus egyháznak 60 év után is még van dolga a II. vatikáni zsinat dokumentumaival és a belőlük áradó szellemiséggel. Annak ellenére így marad ez, hogy a világegyházban többek számára már egy harmadik vatikáni zsinat összehívása is szükségesnek látszik.
Ferenc pápa 2021 októberében világméretű szinodális folyamatot kezdeményezett a katolikus világegyházban. Az ezen nagyszerű projekt mögött meghúzódó szellemiség nem különbözik attól a motivációtól, amely Szent XXIII. János pápát is eltöltötte, amikor 60 évvel ezelőtt elindította a II. vatikáni zsinat munkálatait. Éppen ezért joggal értékelhetjük – Józef Niewiadomski professzor nyomán – a zsinat 60 évvel ezelőtti megnyitásának jubileumi eseményét a következő szavakkal: „Már csak ezért is büszkék lehetünk mi, katolikusok, és az évforduló alkalmából hálaadó imát, egy Te Deumot énekelhetünk. De igyunk egy pohárral a sok tanácsos atyára is. Kérjenek áldást a mennyből a mai kor egyházára.”
Vik János
