A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának didaktikai intézetében ünnepélyes és közvetlen hangulatú megnyitó után elrajtolt a 2022/2023-as tanév. Az évnyitó ünnepség október 3-án 18 órától kezdődött a kar Szentegyház u. 5. szám alatti székhelyén.
A zsúfolásig megtelt díszteremben összegyűlteket Holló László intézetvezető köszöntötte, felidézve a BBTE patinás mivoltát, 440 éves múltját, és rámutatott, jóllehet a teológia kar csak szerény negyed századot töltött tavaly, mégis jelentős ez a mérföldkő is.
A bevezető gondolatok után megköszönte az Erasmus programmal éppen külföldön tartózkodó Vik János leköszönt dékánnak az intézmény és a közösség érdekében végzett munkáját, majd átadta a szót Diósi Dávid liturgikus szakembernek, a tisztség új betöltőjének.
Elsőéves – dékán és diák
Elsőévesként nehéz az élet – szokták mondogatni, közhelyes a gondolat, s mint ilyen, mégiscsak igaz. Több a kérdés, az ismeretlen, az új, megszokni való dolog. És valójában nincs ez másként egy új tisztség betöltésekor sem, legfennebb a lépték más. Diósi Dávid dékán még köszöntőbeszéde előtt külön szólt az elsőéves hallgatókhoz, mondván: egy cipőben járnak. Beszédében – melyet cikkünk végén teljes terjedelmében is olvashatnak – hangsúlyozta: „A zenekar – amint mondottam – ti vagytok, kedves diákok. S köztudott, hogy zenekar nélkül nincs zene. Szólamvezetők nélkül nincs minőségi zene. Zeneszerző-karmester nélkül pedig csupán időpazarlással járó kakofónia létezik, rögtönzött, minden féle egyeztetés nélkül bolyongó szólamok kavalkádja, mely összhangja inkább a zajra, mintsem egy dallamra emlékeztetnek. Együtt vagyunk erősek, együtt vagyunk koncert-képesek. Élen a zeneszerző-karnaggyal, a Teremtővel, akinek üzenetére a szólamvezetők a zenekarral egyetemben a fülüket hegyezik.”
A dékán megnyitóbeszédét követően Jánó Kinga diákkancellár szólt az egybegyűltekhez. Beszéde elején abbéli örömének adott hangot, hogy ismét fizikai jelenléttel kezdődik az év, az emberi kapcsolatok, találkozások öröme pedig „szót kaphat”. A karhoz kötődő vicces és komoly pillanatok felidézése után pedig azzal zárta gondolatait, azt reméli mindannyiuk számára, a diákok, ki-ki a majdani munkahelyén tapasztalataiból és tudásából olyan magokat tud formálni, amelyet elszórva, gazdagíthatják környezetüket.
Ezt követően Kerekes László segédpüspök évnyitó beszédében egy irodalmi anekdotát idézett a jelenlévők emlékezetébe, humorosan szemléltetvén, nem elég a számos ismeret, gyakorlati tudás és helyzetfelismerés, a megkülönböztetés adománya is szükséges – amint erről komoly teológusok és szent egyházfők is értekeztek a komoly tudomány nyelvén.
Újból megtelt a kar kápolnája
Az ünnepélyes évnyitó után került sor a Veni Sancte szentmisére, amely egyben a kar Szent Jeromos-kápolnájának a búcsús szentmiséje is volt. A szentmisén koncelebráltak a kar tanárai, László Attila kolozsvári főesperes és a környékbeli papságból többen.
A főcelebráns és ünnepi szónok Kerekes László volt, aki a záróáldás előtt bátorította a hallgatókat, hogy nyugodtan keressék, szólítsák meg, hiszen többükkel már találkozott. Az ünnepélyes szentmisét követően a karon lehetőség nyílt rég nem látott diáktársakkal és tanárokkal való találkozásra, néhány közvetlen, kedves szó, őszinte ölelés mindenkinek jutott.
Az új akadémiai év elé
A kezdeteket általában a remény jellemzi. Az a remény, amely magában hordozza mindazt, ami számunkra fontos. Fontos közösségünk számára, de fontos személyes életünk szempontjából is. Így a remény tündöklő fényét álmaink adják, elvárásaink, vágyaink. S ez a remény több az oly gyakran hangoztatott optimizmusnál. Hisz remélni csak az tud, aki tisztában van teremtett voltával. Igazán a remény embere lenni csak az képes, aki életében felismeri Isten ujjlenyomatát. Keresztény reményünknek ugyanis csakis az a tény a szilárd és tántoríthatatlan alapja, hogy nem az ember a történelem egyedüli szereplője, rajtunk kívül létezik egy másik cselekvő lény is. A remény nem jólétet ígér, sem pedig habot életünk, diák-, illetve tanár életünk tortájára. Tűzijátékot sem puccba vágott egónk számára. A remény szerényen, de serényen tekintetünket életünk partitúrájának „karmesterére” irányítja, arra a „karmesterre”, aki egyben a „zeneszerző” is. S ennek a zeneszerző-karmesternek a tekintetét fürkészve bíztatást, erőt, lendületet érzünk. S hirtelen észrevesszük, hogy életünk zenebonájában lehetővé válik a lehetetlen: a teve átmegy a tű fokán (Mk 10,25). Mondjuk Székelyföldön inkább a medve hasonlatával éltek volna, de valljuk be őszintén, a teve is jócskán megteszi.
Sose felejtsétek el, a zenekar ti vagytok, kedves diákok, elöljáróitok és tanáraitok pedig a szólamvezetők. Ezzel a reménnyel induljunk el az új egyetemi év kezdetén. Keressük közösen életünk, személyes és közösségi életünk zeneszerző-karmesterének arcát, tekintetét.
A zenekar – amint mondottam – ti vagytok, kedves diákok. S köztudott, hogy zenekar nélkül nincs zene. Szólamvezetők nélkül nincs minőségi zene. Zeneszerző-karmester nélkül pedig csupán időpazarlással járó kakofónia létezik, rögtönzött, mindenféle egyeztetés nélkül bolyongó szólamok kavalkádja, melyek összhangja inkább a zajra, mintsem egy dallamra emlékeztetnek. Együtt vagyunk erősek, együtt vagyunk koncert-képesek. Élen a zeneszerző-karnaggyal, a Teremtővel, akinek üzenetére a szólamvezetők a zenekarral egyetemben a fülüket hegyezik.
S akkor minden felcsendülő akkord, már nem a koncertiesség külső zománcával akarja fülünket balzsamozni, hanem a remény zenéjévé válni.
Azonban ha csak reménnyel teli közös koncertként fogjuk fel a ránk váró akadémiai évet, az még túl általános, alig kézzelfogható bármelyikünk számára.
Ezért logikus a kérdés: konkrétan milyennek kell lennie egy korszerű teológiai oktatásnak, egy teológiai karnak?
Legyen kiegyensúlyozott, de nem unalmas, legyen bátor, merész, együtt gondolkozásra serkentő, jó értelemben provokatív, legyen az előítélet-mentes dialógus fóruma, próbálja a hittudás korrózióját bölcsen, tapintatosan ellensúlyozni, nyújtson otthont a gondolkodni merő teológusoknak, s végül legyen „alma mater”-je a kereső embernek. Fontos továbbá, hogy a „lelkülete” ne legyen életidegen. Legyen tükörképe mindannak a vívódásnak, keresésnek, sokszínűségnek, amellyel társadalmunk, s értelemszerűen egyházunk is konfrontálódik. Ne ringasson senki emberfiát a mesék világában, de a ló másik oldalára se essen át, s minden kortünetet egyházellenes cselvetésnek interpretáljon. Ezért meglátásom szerint fontos a „lelkület”. Igen, karunknak kell legyen egy meghatározott „lelkülete”, melynek a Lélek erejéből kell forrásoznia, s melynek alaphangulata csakis a bátorítás lehet, az a bátorítás, amely a reményen alapszik. A teológia művelése ugyanis több, mint merő agytorna, nemcsak emberi erőlködés, hanem a Lélek ihletettségében „megtestesülő” „kinyilatkozás”. Teológiai karunk ezt a „lelkületet” hivatott képviselni társadalmunk kultúrájában.
Karunkon a tanárok és a diákok közössége legyen a remény jele társadalmunkban! Annak a reménynek, amelynek alapja a szentháromságos egy Isten, aki életünk partitúrájának karmestere és zeneszerzője.
Mindannyiunknak egy reményteli új akadémiai évet kívánok, amelyben az Istenhez való közeledésünk dallamaiból egy szép, harmonikus zenemű születik! Diósi Dávid
