Pierre Teilhard de Chardin (1881–1955) tudós jezsuita gondolkodó elsők között mutatta meg: az evolúció elmélete nincs ellentétben a teremtés eszméjével. A törzsfejlődés a tapasztalati világban kifejezése a teremtői, létet adó isteni működésnek. A kiváló francia paleontológus (őslénytankutató) számára „a múlt tanulmányozása felfedte a jövő körvonalait”, az egyetemes világfejlődést a tudat/szellem növekedésének tekinti. 1955. április 10-én, éppen húsvét napján hunyt el New Yorkban. Tudományos munkásságát Istennek szentelte, aki lelki élete ragyogó központja volt. Ma is reménységre hangol derűlátó víziója.
Lassanként egyre jobban kidolgozom, imádkozgatva, az én „misémet a dolgok felett”. Úgy tűnik nekem, hogy bizonyos értelemben a naponta átváltoztatandó szubsztancia igazában a világ napi növekedése: a kenyér jól szimbolizálja azt, amit a teremtés létrehoz, a bor (vér) pedig azt, amit erőfeszítése közben elveszít a kimerüléstől és a szenvedéstől.
Amikor szamarammal ballagok egész napokon át, más mise híján magamban ismételgetem, mint régen a »világ fölött mondott misét «, amelyet Ön ismer, és azt hiszem, ma még tudatosabban és mélyebb meggyőződéssel mondom, mint hajdanában. Mily szép ostya (azt hiszem) – de amely porában azon hosszas munka nyomait hordja, amelyből most mi húzunk hasznot…
Amikor elhangzanak a szentségi szavak: »Hoc est corpus meum«: ez az én testem, akkor a »Hoc« elsősorban a kenyeret jelenti. De másodlagosan, a természet második fázisában, a szentség anyaga maga a világ, amelyben szétárad az egyetemes Krisztus emberfölötti jelenléte, hogy beteljesítse ezt a világot. A [humanizált] világ az a végleges és valóságos ostya, ahová lassacskán leszáll Krisztus. […] Öröktől fogva egyetlen szó és egyetlen működés tölti be a dolgok egyetemességét: »Hoc est corpus meum«: ez az én testem. Minden csak azért dolgozik a teremtésben, hogy közelről vagy távolról a világegyetem konszekrációját segítse előbbre jutni.
Uram! Mivel itt az ázsiai sztyeppén nincs sem kenyerem, sem borom, sem oltárom, felemelkedem a szimbólumokon túlra, egészen a Valóság tiszta fenségéig, és felajánlom neked, én a te papod, az egész Föld oltárán, a világ munkáját és szenvedését. […] Kelyhem és paténám lelkem mélye lesz, amely szélesen kitárul mindazon erőknek, amelyek a jelen pillanatban a Föld minden pontjáról feltörnek és a szellem felé összpontosulnak. Jöjjön hát hozzám mindazok emléke és titokzatos jelenléte, akiket a fény ma új napra ébreszt! […] Fogadd el, Uram, ezt a teljes ostyát, amelyet a vonzásodtól mozgatott Teremtés bemutat neked ez új nap hajnalán!
Te, Uram Jézus, „akiben minden dolog fennáll” [Kol 1,17], végre nyilatkoztasd ki magad azoknak, akik a Teremtés legfelső Lelkeként és a Teremtés valóságos gyűjtőpontjaként szeretnek téged. Nézd csak, életünkről van szó! Ha nem hihetném, hogy valóságos jelenléted lelkesíti, gyúrja hajlékonnyá és járja át melegével a belém hatoló vagy engem megsuhintó legparányibb energiát is, mondd csak: nem pusztulnék-e el a lényem velejéig maró hidegtől? […] Add, Uram, hogy alászállásod az egyetemes színekbe ne legyen csupán valami kedvenc és dédelgetett filozófiai eszmélődés, hanem igazán valóságos jelenlétté váljék!… Uram, add, hogy higgyek!
A szövegek forrása: Teilhard de Chardin levelei, valamint az 1923-ban Kínában született Mise a világ felett című költői elmélkedése.
