Nem szokásom negatív híreken túlzottan sokat időzni, amikor az olvasóknak írok. Nem hiszek a világméretű összeesküvés elméletekben, nem kedvelem a folytonos világvége hangulatot, nem veszek részt a kollektív bűnbakkeresésben, mások hibáztatásában. Nem tartom ugyanis keresztény hozzáállásnak az ilyet. Még ha egyénileg engem is elszomorítanak, elkeserítenek, felkavarnak is események, amikor közösségünk nevében, olvasók elé állok, törekszem arra, ami a keresztény világnézet lényege: szeretetteljes, bizalommal teli üzeneteket megfogalmazni. Ez nehezebb, amikor beszámolót kell írni, mert a tények szigorú valóságok. Pusztán az értelmezésük, erre vagy arra való elferdítésük nem előz meg egy már bekövetkezett katasztrófát, nem is múlik el, csak mert nem veszem tudomásul.
Mindezt elöljáróban azért soroltam, mert kivételesen egy szomorú, felháborító hír, a kolozsvári Szent Mihály-templom értelmetlen, barbár, kicsinyes megrongálása foglalkoztat.
Amikor ezt az írást fogalmazom, még nem tudjuk, ki, miért ragadott az éj leple alatt fémrudat s miért a festett ólomüveg ablakok művészetét pusztította. Lehet, hogy a korábbi perselyelvitel folytatása volt az akció, és az is lehet, hogy drogos, ittas, hetvenkedő fiatalok tették. Nem hiszem, hogy kifejezetten magyar-, egyház-, Isten ellenes szándék lapul mögötte. Annál sokkal sivárabb, lepusztultabb lélekre vall.
Bármi motiválta is az éjszakai vandált, végtelenül elszomorít, hogy ezt a célpontot találta. Hiszen az is lehangol, ha növényeket tépdesnek ki a pusztítás meztelen szándékával. Isten teremtett, ártatlan világát ,,erőből” pusztítani, csak mert megtehetem?! Emberi kéz alkotta művészi alkotást tönkretenni?! Akár életet, növényi, állati, emberi életet kioltani, cdak mert haragszom a világra?! Az indulatkitörés ilyen és hasonló módon való levezetése, a teljesen abszurd, értelmetlen pusztítás olyan valóság egy-egy ember lelkében, ami maga a sötétség. Ez pedig ijesztő. Ember tehetetlen vele szemben. Az ilyen lelki teher, baj nem kezelhető veréssel, zárkával; szép szóval is esetleg hosszabb távon.
Aki ilyesmire vetemedik – és itt sok hasonló cselekedetre gondolok, világszerte –, annak beteg a lelke. Betegségében a kényszerkúra nem segít. Gyógyítani csak akkor lehet, ha az illető kitárja magát a gyógyító előtt, elismeri, hogy baj van és hajlandó gyógyulni. Mindaddig, amíg ezen lépésekre nincs kész, marad saját sötétsége rabja.
Ez az az egzisztenciális vákuum, esetleg káosz, amelynek mélyére egyedül Isten lát be. Ő és csakis ő tud a tiltakozás, elzárkózás, beteges (ön)gyűlölet falán rést találni, oda egy fénysugárral bevilágítani. Az ember, a szemlélő előbb felháborodik, majd marad a végtelen szomorúság. Mert igen, ez is az ember…
Az írás a Vasárnap 36. számában nyomtatásban is olvasható.
