EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik.
„Amikor lakomára hívnak – kezdte –, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: »Add át a helyedet neki.« És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod.
Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: »Barátom, menj följebb.« Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.”
Ekkor a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, mert azok is meghívnak és viszonozzák neked. Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.”
Lk 14,1.7-14
A mai evangélium központi témája az alázat és a szeretet ingyenessége. Hogyan lehet úgy alázatosnak lenni, hogy az utolsó hely választása a lakomán őszinte legyen, és ne nagyravágyásunkat álcázza?
Az alázat megkülönböztetendő a szerénységtől, a félénkségtől vagy a félszegségtől. Számomra az alázat annak tudatosítása, hogy egyrészt meg vagyok híva a mennyei lakomára, kapcsolatban vagyok a hívással, ami által Isten valami nagyobbra hív. Másrészt kapcsolatban maradok sebezhetőségemmel, őszinte vagyok magammal és másokkal; és beismerem, hogy közben ügyetlenkedek, tévedek és hibázok. Bűnös vagyok, az Isten ezzel együtt mégis szeret és arra hív, hogy kövessem őt. Az utolsó helyet választom a lakomán, mégis szeretném odatenni a magam legjavát.
Mi általában ezeket a szélsőségeket egyoldalúan látjuk: vagy leírjuk, vagy az egekig felmagasztaljuk magunkat. Vagy sajnálkozunk, vagy irgalmatlanná, kritikussá válunk. Vagy-vagy, nem és. Nehéz ezeket a szélsőségeket kiegyensúlyozni magunkban. Milyen jó lenne egyszerre egyszerűnek, Istenért kiüresedettnek, szegénynek, elfogadónak ésszenvedélyesnek, odaadónak, elmélyült tudásra, a jobb, igazságosabb világra vágyónak lenni. Egyszerre kedvesnek lenni és tudni határokat állítani kapcsolatainkban. Egy lenni a szegény, kiszolgáltatott emberekkel, közel kerülni a társadalom kirekesztettjeihez, másrészt felismerni felelősségünket és feladatunkat, hogy miképp tudjuk ezt a világot jobb hellyé tenni. Felismerni, hogy hatalom van a kezünkben, hatni tudunk az emberekre, és keressük annak a módját, hogy miképp szolgálhatja az leginkább a szükséget. A kettő együtt is létezhet. Hanem egy hajléktalannal vagy egy autokrata, elnyomó vezetővel gazdagodik a földgolyó.
Az örömhír az, hogy miközben bűnösként, utolsóként megvallom magam Isten előtt, nem kell eközben csődtömegnek éreznem magam, hanem tapasztalhatom a jó Isten hívását és álmát, hogy ő nagyobbra hív. A humilitas szó ezt jelenti: szembesülök föld voltommal, ami közben ragad, kellemetlen szagú és állagú, mégis engedem, hogy Isten gyúrjon, alakítson, belém lehelje éltető leheletét, hogy az életemet, szabadon, odaadóan és szeretettel az ő dicsőségére élhessem.
Merek szembesülni a sebezhetőségemmel, a törékenységemmel? Megengedem közben Istennek, hogy az ő szerető, elfogadó és befogadó tekintetével átöleljen? Megkérdezhetem az imában, hogy szeretett bűnösként miben szolgálhatom az Istent, hogyan adhatom oda szabadon és örömmel az életemet?
András Csaba SJ
