† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben egy törvénytudó odalépett Jézushoz, hogy próbára tegye őt: „Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus így felelt: „Mit mond erről a törvény? Mit olvasol benne?” A törvénytudó így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél. Tedd ezt, és élni fogsz.”
A törvénytudó igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „De hát ki az én felebarátom?” Jézus történettel felelt a kérdésre: „Egy ember Jeruzsálemből lement Jerikóba. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták.
Egyszer csak egy pap jött lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette.
Azután egy levita jött arra. Ő is meglátta, de elment mellette.
Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Amikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte, majd pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy vendégfogadóba és gondoskodott róla. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél rá, visszatérve megadom neked.
Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” A törvénytudó így válaszolt: „Aki irgalmasságot cselekedett vele.”
Jézus így folytatta: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél!”
Lk 10,25–37
Az irgalmas szamaritánus példázata nem a füleinket cirógató történet. Jézus a szeretetről nem absztrakt módon beszél, hanem kihívás elé állítja a törvénytudót és a mindenkori olvasót: örülök, hogy ismered a törvényt, élj hát aszerint! Nem egy zsidó, hithű embert hoz példaként, hanem egy pogány szamaritánust, akit lenéznek és megvetnek. Ellenpéldaként pedig két olyan személyt említ, akikre a jeruzsálemi templom van rábízva, és akik nagy tiszteletnek örvendenek. Ez a zavarba ejtő feszültség a szereplők bemutatásánál igazából csak arra szolgál, hogy szemléltesse annak jelentéktelenségét és mellékes voltát, hogy ki cselekszi a jót. Könnyű beleesni annak csapdájába, hogy magunkban tetszelegjünk és hiúságunkat legyezgessük, mondván, milyen erényes életet élünk. Jézus finom legyintéssel elintézi mindezt: „Nézd a pogány testvéredet, hitelesebben él, mint te!”
A mai evangélium fókuszában a szükséget szenvedő áll. Egy ismeretlen ember. Jézus nem tér ki sem a nemzetiségére, sem a vallási hovatartozására vagy a társadalmi helyzetére. A felebarát szereteténél leomlanak azok a kategóriák, társadalmi elismerések, konvenciók, amelyek emberi kapcsolatainkat egyrészt katalizálni tudják, másrészt korlátozzák és beszűkítik. Ami lényeges, az az emberség. Ami számít, hogy miképp tudok irgalmat gyakorolni, hogyan tudok belépni a másik ember világába, engedve, hogy hasson és érintsen, ami a felebarát lelkében történik. Jézus azt mondja, hogy nem lehet a törvény, a hit vagy a hagyomány mögé bújni, amikor az emberi nyomorral, szükséggel találkozok. Hanem hozzá hasonlóan, akinek oly sokszor megesik a szíve a kiszolgáltatottan, én is engedhetem, hogy megrendüljek és hívva érezzem magam a vigasz nyújtására.
Ebben szabad vagyok, Jézus nem kötelez. Az viszont fontos, hogy legalább legyek őszinte magammal; és amikor elutasítok valakit amiatt, mert büdös, bosszantó, furcsa nézeteket vall, akkor tudjam őszintén kimondani: „Uram, most sajnos nem tudlak követni téged”. Ellenben megállhatok és megfogalmazhatom magamban, hogy kellemetlenül érint a másik ember társasága, nehéz ott maradnom vele. Félek attól, hogy a békémet, az épségemet fenyegeti. Mégis mélyebbre tekintenék: mi lehet az ő kiáltása, a szüksége, ami megbújik a felszín mögött? Vajon feladatom, hogy meghallgassam, befogadjam és helyet készítsek neki? Miben kéri az Úr Jézus az én részvételemet? Kíváncsian szemlélhetem a másikban megjelenő Krisztust. Isten talán tanítani akar valamire általa.
András Csaba
