Az Apostoli Palota San Damaso udvarában a szentatya június 4-én, szombaton audiencián fogadta a Treno dei Bambini (Gyermekvonat) mintegy százhatvan résztvevőjét, amely egy a Cortile dei Gentili (Nem Hívők Udvara) által indított kezdeményezés.
Az alábbiakban a pápa gyerekkel folytatott teljes párbeszédének fordítását közöljük a Magyar Kurír tolmácsolásában.
Kisfiú: Ferenc pápa, Mattia Mordente vagyok, szeretnék feltenni egy kérdést. Tudom, sok külföldi országot meglátogattál, főleg szegény országokat, hogy beszélj az államfőkkel, és imádkozz azokért az országokért, hogy jobbak legyenek. Szerinted melyik volt az a meglátogatott ország, amelyik a leginkább javult neked köszönhetően?
Ferenc pápa: Mondok egy dolgot: minden országnak megvan a maga sajátossága. Feltehetjük a kérdést: mi a leggazdagabb sajátossága egy országnak? Tudod, mi a leggazdagabb sajátossága egy országnak? Az emberek. Az emberek mindig emberek, bizonyos szempontból egyformák, de minden ember más, az emberek különböznek egymástól, megvan a maguk gazdagsága, és ami engem lenyűgöz, az az, amikor látom, hogy a különböző népek mennyire gazdagok, az adott ország sajátos gazdagságával. Itt is, ez rátok is vonatkozik: mindannyiatoknak megvan a maga gazdagsága, saját lelkének gazdagsága. Mert a szívünk, a lelkünk nem egyforma, nem!
Nincsenek egyforma szívek, egyforma lelkek, mindenkinek megvan a maga gazdagsága. És ez az országokra is érvényes. Az általam meglátogatott országokban mindig különös gazdagságot láttam: az egyik ebben gazdag, a másik pedig másban… Ez a teremtés szépsége. És ezt mindannyiunkban meg kell látnunk. Ha megtanuljuk szívvel látni az embereket, szívvel nézni, szívvel érezni őket, szívvel gondolni rájuk, akkor minden emberben megtaláljuk ezt a gazdagságot, amely különbözik másokétól, mindig gyönyörű és különböző. Érted?
Kisfiú: Igen.
Ferenc pápa: Menj csak, nagyon ügyes vagy!
Kisfiú: Edgar Murario vagyok, kisfiú, és egy szintén itt jelen lévő kisfiú ikertestvére. Nincs sok mondanivalóm, csak egy kérdést szeretnék feltenni: milyen érzés pápának lenni?
Ferenc pápa: Bármilyen munkakörbe kerülsz is az életben, a legfontosabb dolog az, hogy ne szűnj meg önmagad lenni, hogy megőrizd a személyiségedet. Ha egy ember jelentkezik egy munkahelyre, vagy ha az élet odahelyezi őt, és ő megváltoztatja a személyiségét, akkor mesterkélt emberré válik, és így elveszíti önmagát. Mindig úgy kell érezni a dolgokat, ahogyan jönnek, hitelesen: soha, de soha nem szabad más színben feltüntetni az érzéseinket.
Hogy érzem magam pápaként? Mint bárki, bárki közületek a saját szakmájában, munkájában. Mert én is olyan ember vagyok, mint ti, és ha már megkaptam ezt a munkát, akkor meg kell próbálnom a legalázatosabban és a személyiségemnek leginkább megfelelően végezni, anélkül, hogy olyan dolgokat próbálnék tenni, amelyek idegenek tőlem. Például, ha megkérdezem: „Hogy érzed magad, vagy hogy érzi magát az ikertestvéred?” Akkor te is elmondanád, hogy „én így érzek”. Fontos, hogy ezt ne veszítsük el. Ha felnősz, és aztán megbíznak ezzel vagy azzal a munkával, ne felejtsd el, hogy te ez az ember vagy, és ne veszítsd el ezt az érzést!
Válaszolva a kérdésre: hogyan érzem magam ezzel a hivatallal, ezzel a pápai szolgálattal? Igyekszem önmagam lenni, nem akarok mesterkélt lenni. Nem tudom, segít-e ez neked.
Kisfiú: Igen, köszönöm!
Kislány: Jó napot kívánok, szentatya! Nicole Maliziának hívnak, és szeretnék feltenni önnek egy kérdést. Szeretném tudni: milyen felelősséget érez ön mint pápa, vagyis hát a világ legfontosabb embere?
Ferenc pápa: A felelősségérzet olyan dolog, amelyet mindannyiunknak éreznünk kell. Mindannyiunknak megvan a maga személyisége és a saját felelőssége is. Te most tanulsz, az a feladatod, hogy tanulj mint diák; az is feladatod, hogy bizonyos dolgokat bevigyél a családba. Ha arra gondolunk, hogy valamennyiünknek megvan a saját felelőssége, akkor azt gondoljuk, hogy az életünk nem önmagunkért van, hanem másokért, azért, hogy másokat szolgáljunk, hogy közel legyünk másokhoz. Most pedig rátérek a kérdésedre: hogyan érzem magam? Igaz, időnként ez egy kicsit súlyos felelősség, mert félelmet ébreszt. De igyekszem a legtermészetesebb módon átérezni, mert ha az Úr ezt kérte tőlem, akkor erőt is fog adni ahhoz, hogy ne hibázzak, vigyázzak, hogy ne kövessek el hibákat. Szolgálatnak érzem a felelősségemet, ahogy te is szolgálatnak érzed a tiédet, szolgálat mások felé, a családod felé, és amikor megházasodsz, a családod felé, mindenki felé. Szolgálat: az a felelősség, hogy másokat szolgáljunk, hogy mások segítségére legyünk; nem mások fölé kerekedni, mint egy parancsoló ember, nem, nem. Mint egy a többiek közül. Ha valaki vezetői tisztséget tölt be, akkor azt annak tudatában kell betöltenie, hogy egy a sok közül. Érted?
Kislány: Igen, köszönöm szépen!
Ferenc pápa: Én köszönöm neked!
Kislány: Jó napot kívánok! Caterina Lastorza vagyok. Szeretném megkérdezni, hogy nehéz-e pápának lenni?
Ferenc pápa: Az életben mindig vannak nehéz időszakok. Minden szakmában, minden munkában mindig van egy kis nehézség. Az ember fáradozva tanul, fáradozik azon, hogy ezt vagy azt a munkakört betöltse, ezt vagy azt a szolgálatot jól végezze… A pápának is megvannak a maga nehézségei, nemde?
Az, hogy meg kell küzdeni a nehézségekkel, az teljesen normális dolog, minden embernek ez a dolga: mindenki azon iparkodik, hogy hordozza a saját nehézségeit, hogy emberi, normális módon megküzdjön velük.
De ha engem kérdezel: vajon pápának lenni fárasztóbb-e, mint apának vagy anyának a munkája? Nem, nem! Isten mindannyiunknak megadja az erőt a munkánk elvégzéséhez, nincs szó több nehézségről. De ezt becsületesen, tisztességesen, szorgalmas munkával kell tenni, ahogyan apu és anyu is végzik apai és anyai feladatukat. Értetted?
Kislány: Igen, köszönöm szépen!
Kisfiú: Üdv, David Murariónak hívnak, és csak egy dolgot szeretnék kérdezni: milyen érzés ilyen közel lenni a föld teremtőjéhez, vagyis Istenhez?
Ferenc pápa: Ugye tudod, hogy gyönyörű dolgot kérdeztél?! Az életben ugyanis fennáll a veszélye annak, hogy elfelejtjük Istent, és nem vagyunk közel hozzá. Mondhatná valaki: „Nem, én magam is boldogulok, én megoldom a dolgokat…” Ó, ez veszélyes út! Állandóan, naponta egyszer-kétszer emlékeznünk kell arra, hogy az Úr velünk van, az Úr kísér bennünket, az Úr néz ránk. Ahhoz, hogy becsületesen és lendületesen haladjunk előre, fontos éreznünk, hogy az Úr néz bennünket. Az Úr rád is néz, téged is néz, és a testvéredre is. Az Úr mindannyiunkhoz közel van, és néz bennünket. Akkor tudunk jól haladni előre, ha érezzük az Úr közelségét. Az a rossz, amikor nem akarjuk az Urat magunkhoz közel érezni, és inkább ezt vagy azt akarjuk közel érezni, és eltaszítjuk az Urat magunktól. Nem. A titok az, hogy érezzük közel magunkhoz az Urat! És ez egész életedben elkísér!
Kisfiú: Rendben, köszönöm! És még valamit szeretnék kérdezni. Amikor nehézségekkel küszködő, fogyatékkal élő gyerekeket lát, mit érez? Segíti őket, és tanácsot ad nekik, vagy megy a saját dolgára?
Ferenc pápa: Amikor egy emberre nézünk, sosem szabad felsőbbrendűnek éreznünk magunkat vele szemben. Ha például én rád nézek, és azon gondolkodom, milyen tanácsot adhatnék neked, az nem jó. Először is meg kell hallgatnom téged, meg kell hallanom, amit mondasz, és utána azt kell elmondanom, ami a szívemből jön. Néztelek a testvérkéd, az ikertestvéred mellett; néztelek, és láttam, hogyan mozogsz ott, és az jutott eszembe: „Milyen jó, derék ez a fiú. Milyen tanácsot kellene adnom ennek a jó fiúnak? Légy alázatos, és köszönd meg Istennek, hogy ilyen erőt és ilyen jó tulajdonságot adott neked.” És amikor olyan gyerekekre nézek, akiket említettél, akik bizonyos korlátokkal, fogyatékossággal élnek, azt gondolom, hogy az Úr más dolgokat, más gyönyörű dolgokat adott nekik. Bevallom, az egyik dolog, ami megérinti a szívemet, amikor vak emberekkel találkozom, és sokszor megkérdezik tőlem: „Megnézhetem önt?” Először nem értettem, de aztán azt mondtam: „Igen”, mire ők a kezükkel megérintették az arcomat, és így „megnéztek” engem. Mit látok náluk? Kreativitást: a korlátokkal élő ember mindig megtalálja az erőt, hogy túllépjen a korlátján, és ez teremtőkészség. A teremtőkészség, a leleményesség a feladata annak a gyermeknek, aki korlátok közt él. És ezt meg kell dicsérni. És te, akinek nincsenek korlátaid, te is próbálj kreatív lenni: ne megszokott módon csináld a dolgokat, ne, próbálj leleményes lenni, mert a teremtőkészség az, ami Istenhez tesz hasonlóvá bennünket. Értetted?
Kisfiú: Igen, köszönöm!
Ukrán kisfiú (fordítják a beszédét): Sacharnak hívnak, Ukrajnából származom. Nem kérdésem, hanem inkább kérésem van: el tudna jönni Ukrajnába, hogy megmentse az összes gyermeket, akik most ott szenvednek?
Ferenc pápa: [Ukránul üdvözli.] Örülök, hogy itt vagy! Sokat gondolok az ukrajnai gyerekekre, és ezért küldtem oda néhány bíborost, hogy segítsek nekik, hogy közel legyek az emberekhez, a gyerekekhez.
Szeretnék Ukrajnába menni, csak meg kell várnom a megfelelő pillanatot, tudod, mert nem könnyű olyan döntést meghozni, amely az egész világnak többet árthat, mint használ.
Meg kell keresnem a megfelelő időpontot a látogatásra. A jövő héten fogadom az ukrán kormány képviselőit, akik azért jönnek, hogy beszéljenek velem, hogy egy esetleges ottani látogatásomról is beszéljünk. Meglátjuk, mi történik.
Kisfiú: Köszönöm!
Kisfiú: Ferenc pápa, két dolgot szeretnék kérdezni tőled: te szenvedélyesen szereted a futballt, négy testvéred van, édesapád vasutas volt, édesanyád pedig háziasszony. Még egy dolgot szeretnék kérdezni: milyen volt az életed? Hogyan éltél? Boldogan?
Ferenc pápa: Rendben. Említetted apukámat és anyukámat: apukám dolgozott, anyukám háziasszony volt, öten vagyunk testvérek. Aztán, amikor gyerekek voltunk, szüleinkkel együtt mentünk vasárnaponként a stadionba, hogy megnézzük a meccset, mert nagyon szerettük a focit. Fociztam, de tudod, nem voltam túl jó benne, és a csapattársaim pata durának, azaz kemény lábnak hívtak, mert nem tudtam olyan jól focizni. Ezért kértek, hogy legyek én a kapus, mert ott nem kellett cseleznem, és kapusként többé-kevésbé boldogultam. Ilyen volt a sporttal való kapcsolatom a családomban. A testvéreim mind meghaltak, kivéve a legkisebb húgomat, aki még él; én vagyok a legidősebb, a legfiatalabb még él. Ezek szép családi emlékek.
Kislány: Szentatya, imádkozz értem, imádkozz a beteg gyerekekért!
Ferenc pápa: Gyönyörű, amit… Hogy hívnak?
Kislány: Ludovica.
Ferenc pápa: Gyönyörű, amit Ludovica mondott: „Imádkozz értem!” Ezt kell kérnünk egymástól, hogy imádkozzunk egymásért. Imádság. Mert amikor imádkozunk valakiért, az olyan, mintha Isten tekintetét feléje vonnánk. Az imádság Isten tekintetének az odafordítása. Amikor imádkozol, Isten néz téged. És ez, amit kértél, gyönyörű dolog. Te is imádkozol másokért, ugye? Te imádkozol értem, és én imádkozni fogok érted! És az, hogy így imát kérünk egymástól, ez a testvéri, baráti kapcsolatot hoz létre köztünk: két három ember arra kéri Istent, hogy nézzen le rájuk. Imádkozni annyi, mint Isten tekintetét egymás felé fordítani, és ez gyönyörű! Hajrá!
Fotó: Vatican Media/ Magyar Kurír
Forrás: Magyar Kurír (Fordította: Tőzsér Endre SP)
