Nem gondolom, hogy tudom a tutit a cigánykérdésben. Ahogy ezt a vádat nagyon sokszor megkapom. Lassan másfél éves napi kapcsolatban vagyok több cigány emberrel, akik közül nagyon sokukat megkedveltem, megszerettem, nagyon sokukat őszintén tisztelek azért, hogy milyen körülmények, milyen lehetőségek közül hogyan tudták gyönyörűen felnevelni a gyermekeiket. Ennek ellenére nem mondanám, hogy ismerem a gondolkodásmódjukat, tudom, hogy mi motiválja őket, ismerem a szokásaikat.
Úgy képzelem el, hogy egy település egy nagy család. Minden benne élő ember egyforma „gyermeke” ennek a családnak. És ahogy egy családban sem jó, nem helyes megkülönböztetni a gyermekeket, úgy egy közösségen belül sem lehet, hogy egyik gyermeknek elitiskolája legyen, a másik pedig életében ne jusson be egy uszodába. Mert az rossz az egész családnak, az egész közösségnek. Elnéztem a hatalmas sorokat az ételszentelésen. Milyen szép lehetne, ha ez a szokás tartalommal egészülne ki. Mindenki – aki akar – vinne egy dobozban ételt, amit egy szegény családnak szán. Ezt letenné egy „szeretetasztalra”, amit pikk-pakk ki lehetne osztani a szegény családok között. Olyanok között, akik még húsvétkor sem esznek kalácsot, legföljebb a kukából. Egyrészt ezzel megoldódna a kukázás kérdése legalább egy napra, másrészt a jótett érzése emelné azok ünnepét, akik adtak. Vagyis egy egész közösségét.
Olvastam valahol, hogy volt egy kis francia falu, ahol a zsidókat elbújtatták a második világháborúban és megmentették őket. Gyakorlatilag saját barátaikat, szomszédaikat. De máshol ugyanígy saját szomszédaikat, barátaikat feladták az emberek. Vajon mitől tud működni ez? Szerintem ilyen apróságoktól, mint például egy szeretetasztal az ételszentelésen. Apropó cigánykérdés. Azzal kezdtem, hogy nem tudom a tutit. De abban egészen biztos vagyok, hogy 2021. január hetedike óta én sokkal többet kaptam, sokkal gazdagabb lettem a cigányoknak köszönhetően, mint ők általam, tőlem. Aki nem hiszi, próbálja ki.
Csata Orsolya
