Vannak, akik olykor megkérdezik: miért ír egy katolikus portál a színházról? És miért emeli ki oly gyakran éppen a kolozsvári színházat? Akik végigolvassák ennek az írásnak az első bekezdéseit, minderre választ kapnak. Remélhetőleg olyat, amely mind a vallásos, mind a magyar történeti szempontok szerint megfelelő felelet.
Március 27-én világszerte megünneplik a színházi világnapot, és minden évben erre az alkalomra a színházi világ egy jelese üzenetet is megfogalmaz. Az ideiben többek közt ezt olvashatjuk: „Amikor sajtókampányok, megállapíthatatlan hitelességű hírek, félelmetes jóslatok árasztják el a világot, hogyan léphetünk túl a számok végtelen ismétlésén, hogy megtapasztalhassuk az élet, az idő, a természet, a barátság, vagy akár csak az ég különös színeinek szentségét és végtelenségét? (…) A színház az egyenlőség tere. Az emberek, istenek, növények, állatok, esőcseppek, könnyek egyenlőségéé. És az újjászületésé.” Ennél mélyebbre ásó, a lényegre mutató, a mai körülményeket ilyen tömören megfogalmazó mondatokat csak művész tud leírni. Az idei üzenet szerzője Peter Sellars amerikai rendező, a University of California (Los Angeles) egyetemi oktatója, aki a művészet mint szociális cselekvés és a művészet mint morális cselekvés néven tartja kurzusait. E címeket olovasva nem meglepő, ha üzenetében így fogalmaz: „Az egyenlőség és a mély egymásra figyelés terét az a rejtett szépség világítja be, amelyet a veszély, a nyugalom, a bölcsesség, a türelem kölcsönhatása tart életben.” Mert a színház nemcsak az egyenlőség és nyugalom tere, de alapvetően tükör a jelen társadalomról és annak emberéről, hitelesebb tükör az egyre kevésbé tényszerű, sokkal inkább elharapózó módon indulati jellegű médiakommunikációnál. És tükörjellege mellett hiteles tapasztalat is, mert nemcsak elméleti tudást, hanem érzelmileg, cselekvésben is megélhető valóságot tükröz.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház pedig az egész magyar nyelvterület legrégebbi (és jogfolytonos!) hivatásos magyar színháza. Társulata 1792-ben alakult a magyar nyelvterület első hivatásos színtársulataként, első bemutatóját a Rhédey-palota emeleti báltermében tartották. 1821-ben saját épületet kapott a társulat a Farkas utcában, Magyarország és az egész magyar nyelvterület első kőszínházát, amely sok viszontagságos időben volt a magyar nyelv temploma. Az épület felavatására hirdették azt a pályázatot, amelyre Katona József a Bánk bánt megalkotta. Miután a Farkas utcai színházépület kicsi és elavult lett, 1906-ban újat, korszerűt építettek Fellner és Helmer tervei alapján, itt 1919-ig játszhattak, amikor a trianoni hatalmi változások nyomán át kellett adniuk az impozáns épületet, és átköltözni a Janovics Jenő igazgató által korábban építtetett Sétatéri nyári színházba, amely máig a kolozsvári magyarok színház- (és az időközben megalakult opera) épülete, máig a szakma csúcsát képviseli, nemzetközi berkekben is igen jól jegyzik. Így nem véletlen, hogy a színházi világnapon olyan előadást tudnak kínálni a közönségnek, amelyet a Román Színházi Szövetség (UNITER) a 2021-es év legjobb előadásának díjára jelölt, ez Eugène Ionesco: Macbett-je Silviu Purcărete rendezésében.
A színházi világnapot a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) közgyűlésének határozata alapján 1962 óta tartják meg március 27-én, annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. A nap és minden rendezvénye célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását.
A 2022-es színházi világnapon a Kolozsvári Állami Magyar Színházban lehetőség nyílt minden érdeklődőnek a kulisszák mögé, az öltözőkbe, ruha- és kelléktárba bekukkintani: a két csoportban megtartott színházbejárást a társulat tagjai. Csutak Réka, illetve Laczkó Vass Róbert színművészek vezették, mindketten sok apró, kedves színházi titkot is megosztottak a látogatókkkal.
Délelőtt egy rendhagyó ESziK vagy isszák? című interaktív foglalkozást vezetett Kocsis Tünde, aki a színház keretében az ún. edukatív programok felelőse, számtalan színházi előadáshoz fűzött felkészítő és feldolgozó programot szervezett, ezúttal pedig a színházi világnap üzenetéhez, egy színházi plakátkiállításhoz és a résztvevők színházi emlékeihez, élményeihez kapcsolódva segített kikapcsolódni és elmélyedni a színház általi önismeret lehetőségeiben.
E napon nyílt meg az emeleti csarnokban az az erdélyi magyar színházi plakátkiállítás, amely PO8ZTER címen nyolc színházi grafikus, Benedek Levente, Burus Botond, Ercsei Zsolt, Hodgyai István, Kiss Emőke, László Hajnalka, Németh László, Wanek Ferenc munkáiban nyolc stílust, nyolc látásmódot mutat be, nyolc művész színházkoncepciója, nyolc hazai színház előadásai válnak láthatóvá.
Üzenet a színházi világnapra
Miközben a világ óráról órára, percről percre a napi híradásokon csüng, hadd kérjem meg a világ színházcsinálóit arra, hogy a történelmi változások és a történeti idő, történeti reflexió, történeti tudatosság tükrében fogalmazzuk meg a saját céljainkat. Történelmi időket élünk. Mélyreható változások zajlanak az ember önmagához, másokhoz és a nem emberi világhoz fűződő viszonyában, amit szinte lehetetlen megragadni, formába önteni, kifejezni, beszélni róla.
Nem a 24 órás hírfolyamok, hanem az idő peremén létezünk. Az újságok és a média nincs felkészülve erre, és képtelen megbirkózni azzal, amit most tapasztalunk.
Van-e nyelv, mozdulat, kép, ami lehetővé teszi a mély ellentétek és kíméletlen összecsapások megértését? Hogyan tudjuk tapasztalatként és nem tudósításként közvetíteni a mostani életünk lényegét?
A színház a tapasztalat művészete.
Amikor sajtókampányok, megállapíthatatlan hitelességű hírek, félelmetes jóslatok árasztják el a világot, hogyan léphetünk túl a számok végtelen ismétlésén, hogy megtapasztalhassuk az élet, az idő, a természet, a barátság, vagy akár csak az ég különös színeinek szentségét és végtelenségét? A két év óta tartó COVID- járvány összezavarta az embereket, eltompította az érzékeinket, beszűkítette sokak életét, kapcsolatok szakadtak meg, vagyis az emberiséget, az emberi életközösséget egyfajta nullpontra taszította.
Milyen magokat kell ültetnünk, aztán újra elültetnünk, és melyek azok a túlburjánzó, tolakodó fajok, amelyeket teljesen és véglegesen el kell távolítanunk? Olyan sokan élnek a létezés szélén. Olyan sok az irracionális módon, váratlanul fellángoló erőszak. És rengeteg, már létező rendszerről derült ki, hogy valójában a kegyetlenség gépezetei.
Hová lettek az emlékezés szertartásai? És egyáltalán mire kell emlékeznünk? Melyek azok a rítusok, amelyek lehetővé teszik, hogy végre újragondoljuk és megtegyük azokat a lépéseket, amelyeket eddig soha?
A történeti, „epikus” látásmód, a célok, a gyógyulás, a jóvátétel és a gondoskodás színháza új szertartásokat igényel. Nem arra van szükségünk, hogy szórakozzunk. Hanem arra, hogy összegyűljünk. Hogy kialakítsunk egy közös teret, és hogy fontos legyen nekünk ez a közös tér. Védett terekre van szükségük ahhoz, hogy meghallgathassuk és megérthessük egymást.
A színház az egyenlőség tere. Az emberek, istenek, növények, állatok, esőcseppek, könnyek egyenlőségéé. És az újjászületésé. Az egyenlőség és a mély egymásra figyelés terét az a rejtett szépség világítja be, amelyet a veszély, a nyugalom, a bölcsesség, a türelem kölcsönhatása tart életben.
A Virágfüzér-szútra tízféle türelmet különböztet meg. Az egyik legerősebb az úgynevezett „csodaként megélt türelem”. A színház mindig úgy mutatja be az evilági életet, mint valami olyan délibábot, amely lehetővé teszi, hogy felszabadító tisztánlátással és erővel lássunk át az illúziókon, téveszméken, vakságon és tagadáson.
Annyira biztosak vagyunk abban, hogy jól szemléljük a fontosnak tartott dolgokat, hogy közben képtelenek vagyunk észrevenni az alternatív valóságokat, az új lehetőségeket, a miénktől különböző megközelítéseket, a láthatatlan kapcsolatokat, az időtlen összefüggéseket.
Itt az idő, hogy elménket, érzékeinket, képzeletünket, a történelmünkről és a jövőnkről formált gondolatainkat megújítsuk. Ezt egymástól elszigetelt, egyedül dolgozó emberek nem tudják megvalósítani. A színház épp az együtt munkálkodás lehetőségét nyújtja nekünk. Szívből köszönöm a munkájukat, Peter Sellars
Fotók: Bodó Márta
