Gyermek születik: kinek a tanácsaira támaszkodjunk?

Hároméves korig a teljes odafigyelés a legjobb megoldás

Minden életszakasznak megvannak a maga nehézségei, de egy kivételével mindegyiknek van egy fölénye: ha a helyzet úgy hozza, képesek vagyunk beszélni pillanatnyi lelki háborgásainkról, ezzel is segítve a megoldás kibontakozását. A legkisebb, azaz a háromévesnél is fiatalabb gyerekek azonban még nem tudnak mindent jól elmondani, sokszor maguk sem értik, hogy mi történik velük, hiszen nemcsak a kezdetleges beszéd, de még a gondolatok is kuszák ebben az életszakaszban. Mihez kezdjen a kezdő szülő a síró, nyűgös gyermekkel, hol vannak a határok, kitől érdemes tanácsot elfogadni ebben az időszakban, hogyan küzdjön meg a szülő a kéretlen, gyerekneveléssel kapcsolatos megjegyzésekkel? – ezekre a kérdésekre kerestünk válaszokat.

A különböző életszakaszok lelki, pszichés kihívásait ábrázoló sorozatunk korábbi cikkei is elsősorban arra a szándékra igyekeztek alapozni, hogy megértsük azokat az adott korral járó nehézségeket, amelyekkel vagy egy idős hozzátartozónk vagy a középkorú élettársunk, esetleg óvodás vagy serdülő gyermekünk küzd, ezáltal pedig egy mentálisan egészséges kapcsolatot, családi légkört és talán valamivel könnyebb hétköznapokat teremthetünk. Az, hogy mennyire fontos egy másik élethez való megértő, empatikus hozzáállás, az átérzés szándékával történő közeledés a 0–3 éves korosztálynál talán még hangsúlyosabb. Főként, mert ez az a korosztály, amellyel szemben szinte semmilyen lehetőségünk nincs átbeszélni, kibeszélni az adódó feszültségeket, problémákat. Vannak gyerekek, akik már egyévesen beszélnek, de a valóban érthetően közölt és megérthető kommunikációhoz vezető beszédkészségek leggyakrabban kétéves kor körül alakulnak ki, de olyan totyogó is akad, aki éppen csak óvodába indulás előtt néhány héttel, hónappal kezd el beszélni. Fontos rögtön leszögezni, hogy mindegyik változat a normalitás kategóriájába tartozik. Ugyanakkor a hamar beszélni kezdőknél és a később megszólalóknál egyaránt vannak helyzetek, történések, amikre sokáig, azaz hároméves korig nincsenek szavai, kifejezései még a gyermeknek. Nem meglepő, hiszen életünk első három évében a gondolataink is meglehetősen egyszerűek. Dr. Plesek Zoltán pszichológus hangsúlyozza: a totyogók korosztálya nem az az életszakasz, amiben megfelelő eredményt várva érdemes megkérdezni a gyermektől, hogy mit is szeretne. Főként, hogy sokszor még a gyermek számára sem egyértelmű ez ebben a korban. A legkisebb gyerekek még nem tudják felnőtt gondolkodási sémák szerint elmondani, hogy éppen mit akarnak.

Elkényeztetjük a mai gyerekeket?

„Az újszülött gyermek magatehetetlen, teljes mértékben a szülők, nevelők gondoskodásától függ etetésben, mozgásban, tisztálkodásban, gyakorlatilag minden téren. Hároméves korára, lépésről lépésre fejlődik az önkifejezési módja, elkezdődik az önállósodási folyamat is, de még akkor is, ha már ügyesen kanálból eszik a kicsi, a felnőtt állandó figyelmét, jelenlétét igényli. A felnőttek nagyon gyakran erősen fárasztónak élik meg ezt az igénybevételt, főleg, ha ez az intenzív odafigyelési időszak csak a szűk családra, tehát elsősorban a szülőkre terjed ki. Sokkal szerencsésebb, ha van a környezetükben olyan támogató személy, aki időről időre ezt a felügyeletet át tudja venni. Ha nincs segítség, ez az időszak valóban komoly terhelés a szülőknek” – magyarázza a pszichoterapeuta. Ebben az időszakban a szülő megpróbál teljesen ráhangolódni a gyermekre, rögtön reagálni a kicsi sürgősségi jelzéseire úgy, hogy ezek a jelzések sokáig ebben a korban csak sírásban, nyűglődésben fejeződnek ki. A szülő tehát gyakorlatilag önmaga kell hogy megtanulja értelmezni a gyermek jelzéseit, ebben segít a rendszer kialakítása az etetésen, a sétán és a fürdetésen át az altatásig, ha ugyanis a gyermek hozzászokik valamiféle programhoz, a szülőnek is könnyebb kitalálni, hogy éppen miért sír vagy nyűgösködik a kicsi. Mivel a tervezések, szoktatások, összehangolódások az első években nagyon gyakran a túlfáradás állapotáig sodorják a felnőttet, a fiatal szülők éppen ezért nagyon sok kritikát is kapnak a korai gyermeknevelés kapcsán, főként arra vonatkozóan, hogy hogyan is reagálnak a gyermekükre.

„Gyakran elhangzó és igen fájó kritika napjainkban, ami a kisbaba vagy totyogó szüleit éri sokszor, hogy elkényeztetik a kicsit. Nem kell folyton etetni, állíts fel szabályokat, ne ugorj minden nyivákolásra – halljuk ezeket gyakran. Vagy az a baja a környezetnek a kisgyermekes szülőkkel kapcsolatban, hogy túl szigorúak a babával, vagy az, hogy egyáltalán nem igyekeznek nevelni. Szerencsére sokkal többet tudunk napjainkban az étkezés fontosságáról, az ezzel kapcsolatos odafigyelésről kisbabáknál, mint mondjuk az egy-két generációval ezelőtt. A cukorfogyasztástól kezdődően a zsírok fogyasztásán át egyéb hozzátáplálási információkról teljesen más szemléletünk van manapság, mint a mostani nagyszülőknek anno. Olyan alapvető kérdések során is, mint hogy mikor etetjük a kicsit, mikor altatjuk, mikor adunk neki csokit, mennyit adunk, komoly konfliktusok alakulhatnak ki családi, ismerősi környezeten belül, főleg, hogyha a szülő rábízza valaki másra a gyermekét, aki viszont úgy érzi, hogy túl merevek a szülők, ezért ő átlép bizonyos szabályokat, mire a szülő már nem tud többé megbízni benne. Ráadásul egy-egy ilyen eset után már nehezebb számára segítséget kérni valakitől” – részletezi a szakember. Ebben a nehéz időszakban az egyik legégetőbb kérdés, hogy ki legyen az a személy, akitől gyermeknevelési tanácsokat fogadhat el a szülő.

Plesek Zoltán gyakran találkozott olyan szülőkkel, akik azért kértek a saját édesanyjuktól, édesapjuktól tanácsot, mert úgy vélték, hogy nincs más megbízható forrásuk, viszont a kapott tanács nem gerjesztett túl nagy bizalmat bennük. Igyekszünk elsősorban olyan emberhez fordulni kisgyermekesként, akinek legalább van tapasztalata a témában, de éppen amiatt, hogy egy teljesen más általános tudással jellemezhető korszakban neveltek a nagyszülők, válaszaik a mai szülők számára nem megnyugtatóak, nem segítőek. Tehát se fizikai, se tanácsokra alapozott segítség: kicsit napjainkban ilyen kettős módon van magára hagyva a fiatal szülő. Nehéz helyzetbe kerül sokszor, hiszen miközben igyekszik a gyermeke igényeit minél teljesebben kielégíteni, minél jobban és könnyebben egyensúlyba hozni a babát a nyugtalan percekben tudatosítva azt, hogy egy ilyen kicsi gyermeket gyakorlatilag a szó szigorú értelmében nevelni, legalábbis erős határozottsággal, elvek mentén még nemigen lehet, addig azon is gondolkodik, hogy miképpen álljon a kritikákhoz, megjegyzésekhez, vádakhoz, amiket gyakran kap a környezetéből.

A recept az odafigyelés és lavírozás

Nassim Nicholas Taleb szakszerző érdekes modellt állított fel a téma kapcsán: azt mondja, hogy annak a véleményében érdemes megbízni, aki határozottan megérezheti a tanács, döntés következményét. Az fog megbízható és elfogadható választ adni a számomra, aki a mondás szerint megihatja a levét annak, amit javasol. Egy úgymond semleges ember, aki a régi jó tapasztalataira támaszkodik, de a jelen helyzetért nem vállal felelősséget, azoknak a tanácsával lehetünk bátran szkeptikusabbak – javasolja Plesek Zoltán. A határok meghúzása ugyanakkor ugyanilyen nehéz és kényes kérdés. Napjaink 0–3 éves kisgyerekei szó szerint egészen más világban élnek, mint a szüleik, nem beszélve a nagyszülőkről, akik akár több évtizeddel ezelőtt neveltek gyermeket. Nemcsak a környezet változott hangsúlyosan, de a gyermekpszichológiából származó információkkal is sokkal jobban el vagyunk látva mai kisgyermekes szülőként: a gyermek traumatizálási lehetőségeiről, a gyengén fejlődés lehetőségeiről, kihatásairól is sokkal több tudást szerezhet meg ma egy anya/apa, de a táplálkozástudomány, az egészséges fejlődés információi is könnyen elérhetőek ma számunkra. Ugyanakkor kicsit az a helyzet állt elő napjainkra, hogy egyszerre tudunk nagyon sokat és nagyon keveset: felgyűlt a nagy mennyiségű tudás- vagy információhalmaz, de nagyon szerteágazó szakterületeken oszlik meg mindez.

„Attól, hogy valakinek született gyermeke, nem lesz rögtön szakavatott gyermekpszichológus vagy nutricionista, de fontos leszögeznünk, hogy nem is kell ezerféle területen professzionális szakemberekké válnunk ahhoz, hogy gyermeket vállalhassunk. Szülőként és kívülállóként is a legfontosabb figyelembe venni azt, hogy az anya és apa kizárólagos felelőssége az, hogy milyen tanácsok mentén neveli a gyermekét. Óriási a nyomás a szülőn: melyik az a pillanat, amikor már tényleg nem kell azonnal pattanni a gyerek jelzésére, hol, hogyan és mikor kell már hagyni a kisgyermeknek, hogy elinduljon kicsit az önállósodás irányába is – ezek komoly és nehezen megválaszolható kérdések. Az igazság az, hogy napjainkban sincsenek ezekre egyértelmű válaszok. Nehéz megtalálni azt a bizonyos arany középutat, főként, hogy a jelen gyermekpszichológiai kutatásokból tudjuk, hogy ha a szülő állandóan megszakítja az egészséges kötődési kapcsolatot a gyermekkel, az mind rövid, mind hosszú távon komoly lelki traumákat okozhat, az egészséges fejlődéshez viszont az önállósodásra való motiválás is szükséges. Pontos hogyanok és pontos receptek sajnos nincsenek” – világosít fel a szakember. Azt minden szülő érzi, hogy a kisgyermekek nem gyártószalagon kifutott robotok, akik egymáshoz viszonyítva megegyezően viselkednek, reagálnak, jeleznek, erős különbségek vannak ellenálló képességben, fejlődési ritmusban. Minden gyermek másként reagál ugyanolyan helyzetekben, mindegyiküknek más a terhelhetősége, de azt se felejtsük el, hogy a szülőknek sem egyforma a terhelhetősége: nem mindegy, hogy hány gyereket nevel egyszerre, nem mindegy, hogy a munkájában milyen kompetenciáknak, teljesítménynek kell megfelelnie. A pszichológus kiemeli: az odafigyelés az egyetlen jó, működő általános recept. Oda kell figyelni a gyermekre, kísérletezgetni, próbálgatni megoldásokat, határokat az első három évben, megfigyelni az eredményt, és annak alapján esetleg újrapróbálkozni, más módszerhez folyamodni. A szülőnek elsősorban nem egy előzőlegesen vagy akár közben szerzett általános tudásra, hanem a gyermeke egyéni jelzéseire, fejlődésére, tűrőképességére kell odafigyelnie, aztán jöhet a megszerzett tudás gyereknevelés terén, és ezek mentén kell találnia egy olyan, sajátos utat, amelynek során valahogy ő sem készül ki teljesen, és a gyermek is felnő, amennyire lehet (kívül-belül) egészségesen.

„A dinamizmus, az átgondolás, az alkalmazkodás és alkalmazás képességei mentén lehet működőképesen, sikeresen gyermeket nevelni napjainkban. A tét pedig nemcsak az, hogy a gyermekből kívül-belül egészséges felnőtt váljon, hanem maga a felnőtt szülő egészsége is, hiszen véges az energiánk, napjainkban pedig ritkán válhat csak szülővé egy egész életre az apuka vagy az anyuka. Ez nem is lehet egészséges szemlélet, hiszen a szülő még valaki másnak a gyermeke, esetleg testvére, barátja, barátnője, ugyanakkor élettárs, házastárs is, az egészséges élethez ezeknek a kapcsolatoknak is valahogyan működniük kell továbbra is, még ha nem is az addig megszokott menetrend szerint. Az nem fenntartható például, ha engedjük, hogy a gyermek valóban minden energiánkat leszívja. Szülőként fontos, hogy ne vesszünk el ebben, úgy kell alakítani a gyermek életét, hogy működőképes felnőttek tudjunk maradni, csak ezt ne olyan áron, hogy egy életre meghatározó sérüléseket szerezzen már kiskorában a csemeténk” – figyelmeztet a pszichoterapeuta.

Ha kételyünk van: kérdezzünk rá

Adja magát a kérdés, hogy honnan tudhatja a szülő, hogy a gyermeke helyesen fejlődik, avagy sem? Ha a közvetlenül elérhető külvilágra hallgatunk, nagyon ellentmondásos véleményeket fogunk kapni, viszont egy szakember meg tudja állapítani, hogy melyik az a pillanat, amikorra már azért beszélnie kellene a gyermeknek, és ha nem teszi, nagyobb odafigyelést, komolyabb segítséget, esetleg terápiát igényel, az esetleges orvosi kivizsgálás ki tudja zárni vagy éppen megerősíti a fejlődésbeli zavart. A pillanat, amikor a baba felemeli a fejét, hasra fordul, amikor kimondja az első szavait, amikor feláll, majd pedig elindul segítség nélkül – ezeknek a fontos fejlődési pontoknak ugyanakkor meglehetősen tág a kialakulási időszaka. Két év nagy teret ad az átbillentő fejlődési küszöbök eléréséhez, hiszen van olyan gyermek, amelyik egyévesen kezd el beszélni, a másik pedig háromévesen. A szülőt könnyen felkavarhatják, megijeszthetik, összezavarhatják a társadalomban terjengő mítoszok is: nagyon gyakran halljuk például azt, hogy a kisfiúk lustábbak, mint a lányok, lassúbb a fejlődési ritmusuk – az ilyen népi megfigyelések nem általánosíthatóak. Természetesen egyik szülő sem szeretné, ha gyermeke nem fejlődne megfelelően, főleg szellemileg, ettől eltekintve, ha felmerül a gyanú, hogy vannak visszamaradottságok, érdemes alapos kivizsgálásra vinni, mert lehet, hogy elcsitul a gyanú, és megnyugszik a szülő, viszont ha tényleg probléma áll fenn, például egy autisztikus jellemzőkkel rendelkező gyermek esetében, akkor ő még a maga fejlődési mértékéhez képest sem tud kibontakozni szakszerű segítség nélkül. Ahhoz, hogy egy problémás gyermek valamennyire érvényesülni tudjon az életben, időben meg kell adni neki az ehhez szükséges segítséget. Ugyanakkor a pszichológus megerősíti: ahol időről időre látható a gyermek fejlődése, növekedése, előrelépése, addig komoly probléma valószínűleg nem áll a háttérben.

Az egészséges egyensúly tehát az odafigyelés, illetve a szakemberek által mondottak, javasoltak egyéni, sajátos, szubjektív alkalmazása. Az sem jó megoldás tehát, hogyha csak a gyermek igényeire, mozzanataira figyelünk, a könnyen elérhető gyermekpszichológiai segítséget pedig kizárjuk, esetleg elutasítjuk. Napjaink egyik, szülők körében gyakran elhangzó vitatémája, hogy mennyire kell, érdemes a szakkönyveket segítségül hívni. Plesek Zoltán azt mondja: vannak nagyon rossz könyvek és hibás vélemények, ahogy vannak olyanok is, amelyek már inkább szakembereknek készültek, nem sokat segítenek egy laikus olvasónak. Az ember ilyenkor egyszerűen azt teheti, hogy a józan eszére hallgat: érti-e, amiről olvas, és az segít-e egyáltalán neki a gyermeknevelésben. Érdemes tehát olvasni, mindenképpen időt, energiát igényel, főként a szelektálás, de sok esetben valóban megkönnyítheti a szülő dolgát egy-egy praktikus, laikusoknak írt segítő könyv. Ha úgy érezzük bonyolult, nem érvényes a mi gyermekünkre, inkább frusztrál és nem segít, vagy túlságosan jónak tartja önmagát a szerző, akkor gyanús, hogy nem a megfelelő könyvet tartjuk a kezünkben. Lehet más szülőknél érdeklődni, elolvasni a könyvről írt hozzászólásokat, ha viszont nemcsak segítő tanácsokra van szükségünk, hanem komoly kételyeink vannak, például a gyermek fejlődését illetően, akkor keressünk fel egy szakembert, beszélgessünk el vele, ő pedig máris tudja, hogy milyen irányba tereljen tovább. Amikor problémát észlel a szülő, addig menjen, amíg megfelelő módszert talál az akadály átlépésére. Ehhez lehet éppen elég egy jól elkapott tévés riport, de lehet, hogy a harmadik szakembernél találja meg azt, ami, bár anyagilag nem a legegyszerűbb, de egyelőre a legjobb megoldás – összegzi a pszichológus.