„Az irgalmas nővér Krisztus szeretetétől sürgetve viszi az Úr keresztjének ráeső részét és segíti testvérét keresztje hordozásában. Krisztus élete így lesz általa láthatóvá” – olvashatjuk a Szabályzat 6. pontjában. Alaposan benne vagyunk a nagyböjtben. Ilyenkor illik, kell vagy éppenséggel szoktunk a keresztről, kereszthordozásról elmélkedni, beszélni. De elég ez?
Mit ér az egész, ha elmarad a „felveszem a saját keresztemet, és úgy követem Jézust, aki nem vonakodott értem megtenni ezt a saját keresztjével”? Mit ér, ha mellemet fél téglával verve világgá kürtölöm, hogy mekkora keresztet kell hordanom, és már-már összeroskadok alatta? Mit ér, ha a keresztúti ájtatosság alatt könnypatakok folynak szememből Jézus szenvedéséről szóló elmélkedéseket hallgatva, közben pedig arra gondolok, hogy melyik méltatlan rokonom, szomszédom, ismerősöm miatt kellett mindezt elszenvednie, de miattam nem. Már hogy is okozhattam volna neki én ekkora szenvedést, hiszen én szeretem őt, neki ajándékoztam az életemet, komolyan veszem a munkámat, a családomat, a hivatásomat. Igen, én nem okoztam neki szenvedést, hiszen életvitelem inkább a Veronikáéhoz hasonló, vagy a Jézust sirató jeruzsálemi asszonyokéhoz, akik a részvét könnyeit hullatják, elismerve azt, hogy Jézust méltatlanul és ártatlanul kínozták meg és küldték a halálba, vagy éppen a Cirenei Simonéhoz, aki mégiscsak segített vinni a keresztet.
Valóban így van? Tényleg hasonlítok rájuk? Vagy csupán egyvalaki vagyok a tömegben, aki félelemből, tudatlanságból nem mer kiválni, és inkább együtt kiáltja a „Keresztre véle!” mondatot? Nem mehetek el Jézus szenvedéstörténete mellett csak úgy észrevétlenül, érdektelenül, közömbösen. Be kell lépnem ebbe a történetbe. Mert ha nem lépek be Jézus szenvedéstörténetébe, és nem vállalom fel abban pontosan azt a szerepet, amelyet ténylegesen betöltök, nem ér semmit elmélkedni, beszélni Jézus szenvedéséről.
Gondoltam-e már valaha, akár egyszer is arra, miközben a gyóntatószékben a feloldozás szavait hallottam, hogy Jézusnak mibe került az, hogy valaki mellettem ezt elmondhassa? És éppen miattam került neki ilyen sokba?
Imádkoztam-e már legalább egyszer nagyszombaton a templomban szépen feldíszített sír mellett azt, hogy „Nézd, mit tettem veled”? Gondoltam-e már arra, hallgatva a passióban a tömeg kiabálását Pilátus előtt, hogy – Nekünk törvényünk van és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát! – tulajdonképpen annyiszor mondtam már én is? És ha igen, mi változott meg ennek hatására bennem? Mi változott meg az önmagamhoz és a környezetemben élő emberekhez való viszonyomban? Tisztult-e egy kicsit is a látásom? Ki tudtam-e mondani ezek után mélységes megrendüléssel, hogy „Ez valóban Isten Fia volt”? Ezek után hogyan veszem fel keresztemet minden nap? Mint nyűgöt, mint terhet, vagy mint valamit, ami Jézushoz tesz hasonlóvá, és ezért azzal a szerető lelkülettel akarom tenni, amivel ő tette? Képes vagyok-e saját keresztutamat járva segíteni másokat is a keresztjük hordozásában? Jézus meglátta az édesanyját, Veronikát, a síró asszonyokat, és mindenkinek tudott ajándékozni valamit: egy mélyreható, beszédes tekintetet, egy véres arc lenyomatát a kendőn, egy szívből jövő figyelmeztetést. Még Simonnak is, aki kényszeredetten segített, megadta a hit kegyelmét.
Alaposan benne vagyunk a nagyböjtben, de még mindig nem késő megnézni, hol állok én Jézus szenvedéstörténetében. Lényeges belépnem abba, mert másként nem juthatok el a húsvéthajnal dicsőségébe, nem hallhatom meg, hogy a sír üres, nincsen ott, feltámadt! És én is feltámadok.
Útra való kérdések:
- Hogyan éltem meg eddig ezt a nagyböjtöt?
- Hogyan viselem életem keresztjeit?
Szabó M. Rita SMVS
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/12-es számában.
