Az alábbiakban Vértesaljai László SJ jegyzetét olvashatják az Assisi Szent Ferenc szülőhelyén tett látogatásáról.
A San Francesco-bazilikában „az Úr keze másként érintett” (Zsolt 77,11), érzem, akarja a folytatást, ezért maradok Ferenc nyomdokán és indulok a forráshoz, ahol napvilágot látott. A főtéren jobbra a spoletói völgy felé indul a Via di Pietro Bernardone, az apjáról nevezett utca. Kisebb térre jutok le és látom, az ősi Bernardone-ház helyén ma templom áll, mégpedig a Chiesa Nuova, az új templom, melynek kapuja mellett a falon maga Ferenc üzeni az érkező zarándokoknak:
Kedves Testvérem!
Isten hozott ebben a házban, ahol születtem, és ahol életem első 24 évét töltöttem és megéltem ünnepeket a barátaimmal, álmokat a dicsőségről, találkozást az Úrral, a megtérés útját feléje, a már Perugiában megtapasztalt börtönt itt ebben a házban is, a konfliktust apámmal és végül az eltávozásomat innen.
Az én Istenem arra hívott, hogy hozzam rendbe az ő házát énbennem és aztán a Fiának a házát. Jobb volt engedelmeskedni Istennek, mint az én Péter apámnak.
Testvérem, ki zarándokká lettél itt az én evilági házamban, de aki Isten benned lévő háza felé tartasz, az ő háza, a paradicsom felé, kelj föl és indulj! Elkísérlek életem tanúságával, és oltalmazom lépteidet imáimmal. Indulj, várlak, Isten megáld téged.
Assisi Ferenc, a te testvéred
Ebédidőben érkeztem, a templom zárva, de maradok és leülök egy rózsafüzérre. A szülői ház templomtól jobbra kettős szobor áll, alul felirattal: „Szent Ferenc szüleinek”. Egymás kezét fogják, Pica asszony jobbjából – utolsó látogatásom óta – levették a bilincset, melyet egykor ő oldott le fia kezeiről, amit korábban a dühös és szigorú apa vert a vagyonát eltékozló gyermekére.
Assisit és környéket az emlékirataival járom, így már olvasom is A három társ legendájából az eseményt, melyet Szent Ferenc bizalmas barátai és utolsó éveiben állandó kísérői – Leó, Angelus és Rufinus – a genovai káptalan felszólítására 1244-ben papírra vetettek:
Ferencet, aki a spoletói völgy szélén fekvő Assisi városában született, eredetileg Jánosnak nevezte el anyja. Atyja azonban, aki születésekor éppen Franciaországban időzött, hazatérése után Ferencre változtatta nevét. Ferenc, miután felserdült és elméjét kellőképpen kipallérozta, atyja mesterségét, a kereskedést kezdte folytatni. De egészen más szellemben, mint atyja, mert hasonlíthatatlanul bőkezűbb volt nála. Mivel élt-halt a mókáért és a dalért, barátaival éjjel-nappal Assisi utcáit járta, és olyan hallatlanul bőkezűen szórta a pénzt, hogy egész keresete ráment a lakomázásra, italra és szórakozásra.
Szülei emiatt többször szemrehányást tettek neki. Szemére vetették, hogy annyit költ magára és barátaira, mintha nem is az ő fiuk, hanem valami hatalmas fejedelem gyermeke volna. Mivel azonban gazdagok voltak és nagyon szerették fiukat, végre is beletörődtek a dologba és nem zavarták köreit. Sőt, édesanyja, mikor egyszer hallotta, hogy szomszédai fia tékozlásáról beszélnek, így szólt hozzájuk: „Mit gondoltok, mi lesz az én fiamból? Meglátjátok, hogy a kegyelem segítségével Isten gyermeke lesz belőle.” De nemcsak ilyen dolgokban volt Ferenc bőkezű, sőt pazarló, hanem ruházkodásban is messze túllépte az illendőség határát, és a lehető legdrágább szövetekből varratta ruháit. Egyszer meg annyira ment a különcködésben, hogy ugyanannak az öltönynek egyik felét a leghitványabb, másik felét pedig a legdrágább kelméből készíttette”.
Amikor Isten keze megérintette Ferencet, őszintén és hevesen kereste a megfelelő választ, aztán lassanként és fokozatosan mind mélyebben megértette, mire is hívja őt az Ura. Most, 800 évvel Tranzitusa után az egész egyház világosan látja, hogy milyen „páratlan kalandra” kérte fel őt az Isten. Mindezért neki is sokat kellett szenvednie, kezdettől fogva, még a szülői házban is. Erről is beszámol a Három Társ és amint a templom megnyílott, meg is álltam benne a szűk kis cella előtt, ahol egykor Ferenc szószerint „háziőrizetben” raboskodott.
A közeli Folignóban a székesegyház előtt eladta apja kelméit, de még a hátaslovát is és a pénzt a roskatag San Damiano-templom szegény papjának akarta adni, de mivel az nem fogadta el, megvált a pénztől és a közelben elrejtőzött. Az Úr azonban megvigasztalta, erővel töltötte el és Ferenc, immár teljesen megváltozva, visszatért a városba:
„Az érkezésére támadt nagy lárma betöltötte a város utcáit és tereit, és nagy sokára atyja fülébe is eljutott. Ez, mikor hallotta, hogy polgártársai milyen durva sértésekkel illetik fiát, rögtön felpattant, de nem azért, hogy megszabadítsa, hanem ellenkezőleg, hogy elveszítse. Haragjában sem mértéket, sem kíméletet nem ismert: úgy rohant rá, mint farkas a bárányra, s vérben forgó szemekkel és dühtől eltorzult arccal durván ütlegelni kezdte kezével. Azután bevonszolta a házba, több napra egy sötét helyiségbe zárta, és közben folyton azon igyekezett, hogy szidalmakkal és ütlegekkel a világ hiúságai felé terelje elméjét.
Őt azonban sem a szavak nem indították meg, sem a bilincsek vagy az ütések nem törték meg. Mindent türelmesen elviselt, és megerősödve még elszántabban fogott hozzá szent elhatározásának valóra váltásához. Mikor aztán egyszer atyja egy sürgős ügyből kifolyólag kénytelen volt hazulról távozni, anyja, aki egyedül maradt vele, és aki távolról sem helyeselte atyja eljárását, megpróbált édes szavakkal a lelkére beszélni. Mivel azonban látta, hogy sehogyan sem tudja eltéríteni szent elhatározásától, megesett rajta anyai szíve: széttörte bilincseit és engedte, hogy szabadon távozzék. Ferenc először hálát adott a mindenható Istennek, s azután visszatért előbbi lakóhelyére. Most még szabadabbnak érezte magát, mint olyan ember, aki kiállta az ördögök támadásait és megjárta a megpróbáltatások iskoláját. A kiállt szenvedések csak növelték Isten iránti bizalmát, szabadságát és nagylelkűségét.
Atyja, mikor hazatért és hiába kereste őt, bűnt bűnre halmozva, nem győzte eleget szidni feleségét.”
Igen, ezután következik az a jelenet, amikor Ferenc belekeresztelkedik az igazi Atyafiságba, de erről majd a Spogliazione (ruhalevetés) – templomnál tett látogatás során számolok be.
Forrás és fotók: Vértesaljai László / Vatikáni Rádió
