† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben:
Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és (ennek) testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, felállítok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította be őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!”
Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát.
A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”
Ezek az evangélium igéi.
Mt 17,1–9
A nagyböjti szent időben vannak ciklikusan visszatérő szentírási részek, amelyek nagyböjti utunkat hangolják. Tipikusan ilyen újra és újra hallott-olvasott szentírási rész Jézus megkísértése, amelyet mindig nagyböjt első vasárnapján olvasunk fel, aztán ott van a mai evangéliumi szakasz, amely Jézus színeváltozásáról számol be. Persze valaki mondhatná, hogy csupán merő véletlen mindez, azonban jó, ha tudjuk, tudatos teológiai vonalvezetés áll mindezek mögött, hiszen amit ott és akkor láttak vagy sejteni véltek az apostolok, mindazt mi már hisszük és valljuk. És mindez igaz erre a meghökkentő, már-már zavarba ejtő evangéliumi részre is, hiszen habár mi megannyiszor hallottuk és olvastuk, mégis jó, ha bennünk is megvan még az apostolok ámulata, meghökkentsége. A Tábor-hegyen történő színeváltozás újra és újra megismétlődik minden szentmisén, amikor az Úr – ha kellő hittel és alázattal szemléljük – felfedi magát egy darabka kenyérben. Talán ez a fajta rácsodálkozás és annak képessége hiányzik ma leginkább megcsontosodott és merevvé vált kereszténységünkből, amely leginkább a formalizmus látszata mögé menekül. Azonban a Krisztus-követés nem kultúrprogram és nem is szabályrendszerek sokasága vagy éppen önjelölt erkölcscsőszök társasága, hanem olyan élő és éltető elv, amelynek forrása maga az élő Isten.
Nagyon szép a mai evangéliumban, hogy Jézus „maga mellé veszi” az apostolokat: görögül a paralambónei, amely a para (mellé, közel, oda) és lambanó (venni, megragadni, elfogadni) szavakból tevődik össze. Talán már értjük, hogy itt valami sokkal intimebb, bensőségesebb esemény történt, mint csupán annyi, hogy Jézus elhívta magával Pétert, Jakabot és Jánost. Jézus a belső életébe engedett betekintést kiválasztott apostolainak. A Szentírás azt mondja, hogy metamorphosis történik, vagyis a belső valóság válik nyilvánvalóvá, láthatóvá.
Nagyböjt második vasárnapja arra hív, hogy mi magunk is meglássuk és főképp elhiggyük, hogy az az isteni dicsőség vár reánk is, mint amit a Tábor-hegyen láttak és tapasztaltak az apostolok. Mert számunkra is vannak Tábor-hegyi pillanatok, amikor Isten kegyelme fel-felcsillan életünkben, megmutatva azt, hogy mégis van remény, érdemes továbbmenni. Mert Jézus az az isteni fény, aki beragyogja életünket, erőt ad a nehézségekben, bátorít a csüggedés idején és reményt ad a kilátástalanságban, nekünk pedig annyi a dolgunk, hogy engedjük átragyogni magunkon ezt az élő és éltető fényt. Ehhez azonban nagyon sokat kell fürdőznünk az ő fényében, hogy körülöleljen bennünket, és nyomot, maradandó nyomot hagyjon rajtunk és bennünk.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026/9. lapszámában.
