† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben:
A Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!” Jézus ezt felelte: „Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazon igével, mely Isten szájából származik.”
Ezután a szent városba vitte őt a sátán, és a templom oromzatára állította. Így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad! Hiszen írva van:
Angyalainak megparancsolta:
A tenyerükön hordozzanak téged, hogy kőbe ne üsd a lábadat!”
Jézus ezt válaszolta: „De az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”
Végül egy igen magas hegyre vitte őt a sátán. Megmutatta neki a világ valamennyi országát és azok gazdagságát. Azután így szólt: „Ezt mind neked adom, ha leborulsz és imádsz engem!” Ekkor Jézus azt mondta neki: „Takarodj, sátán! Mert írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”
Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki.
Mt 4,1–11
Hamvazószerdával megkezdődött a nagyböjti szent idő, vagyis a szent negyven nap, amikor a kereszténység legnagyobb ünnepére készülünk. Mégis azt látjuk, hogy valamiképpen idegen a ma emberétől az a fajta lényeglátás, amely egyházi ünnepeinket körülöleli, hiszen legtöbb esetben egy-egy ünnepünk nem több a fogyasztói társadalom számára mint üzlet, bohózat vagy éppen felhívás a mértéktelen fogyasztásra. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire ki van hangsúlyozza a húshagyó kedd vagy éppen a torkos csütörtök, hiszen amit „leböjtöltünk”, azt legalább duplán kell visszaennünk. Mintha a nagyböjt – ritka kivétellel – elveszítette volna lényeget, hiszen ha az egyház kéri a böjtöt, akkor sokan fintorognak és idejét múltnak bélyegzik, azonban ha egy életmódtanácsadó, akkor ajánlását szó nélkül teljesítik. De akkor miről is szól a nagyböjt? Szépen ír Rácz Piusz ferences szerzetes: „A nagyböjti idő nem más, mint kiüresedés, hogy megtapasztaljuk Isten végtelen gazdagságát. Az ősegyház életében a nagyböjt elsősorban nem hústilalmi idő volt, bár azt is magába foglalta. Elsősorban a keresztségre való felkészülés és a penitenciatartás (bűnbánattartás) időszaka volt. Az egyházatyák tanításából tudjuk, hogy a vezeklők, a megbocsátásra várók nagyböjtben nem léphettek a templomba, meg kellett állniuk a bejáratnál, hogy hívő társaik bocsánatát és imáját kérjék. Nem járulhattak szentáldozáshoz sem. Micsoda alázatot, micsoda hitet követelt meg mindez! Nagy Szent Vazul írja: »A böjtölés gyógyítja a gyermeket, józanítja az ifjakat (…) Böjtölés a lélek legjobb őre, a testnek biztos kísérője, áhítatra sarkalló«”.
Nagyböjt első vasárnapján Jézus hármas megkísértéséről hallunk, amelyet – Nagy Szent Teréz nyomán – mondhatunk a hatalom, a hírnév és a haszon kísértésének, s talán ma ezt bátran kiegészíthetjük a negyedik kísértéssel, amely a hangulat. Ez a négy nagy kísértése Jézus óta az emberiségnek, ennek pedig gyökere az a fajta identitásválság, amely átjárja kereszténységünket, hiszen elfelejtettük, hogy Isten szeretett fiai és leányai vagyunk. A nagyböjt abban akar segíteni, hogy rájöjjünk annál nagyobb „hasznunk”, kincsünk nincs, mint hogy az Atya szeretett gyermekei lehetünk. Annál nagyobb címünk, mint hogy Isten fiainak hívnak bennünket nem létezik, és annál nagyobb és maradandóbb hatalom, mint a szeretet nincs e földön. Lemondásaink, böjtöléseink és áldozathozatalaink pedig mindig tisztítják lényeglátásunkat, hogy szívünk ne tapadjon semmi értéktelenhez, mert sokszor ami számunkra nagy gazdagság, az Isten számára igen nagy szegénység…
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026/9-es számában.
