Sokféle anekdotával találkozunk jezsuita életünk során. Ezek közül az egyik, amit még újoncként a noviciátusban hallottam, arról szólt, hogy hányszor örülnek a jezsuiták. Az anekdota szerint háromszor. Először akkor, amikor valaki jelentkezik a társaságba, ilyenkor annak örülünk, hogy gyarapodik a közösség. Másodszor akkor, amikor valaki kilép a társaságból, ekkor azért örülünk, mert az illető megtalálta az útját. Harmadszor pedig, amikor valaki meghal a társaságban, és annak örülünk, hogy eggyel több közbenjárónk van fent a mennyben.
A jezsuita anekdotákról azt tanultam meg harminc év alatt, hogy bár sokszor furcsán hangzanak, de komoly igazságokat ragadnak meg. Ebben a mostani anekdotában is érezzük a lépésről lépésre történő fokozatosságot. Az első esetben könnyű ésszel és szívvel örülni. A második esetben már az ész kell meggyőzzön arról, hogy a szívnek is van örülnivalója. A harmadiknál azonban megáll az ész és a szív minden képessége, hiszen elérkezett a hitnek az ideje.
Miközben e sorokat írom, éppen ennek a harmadiknak a megrázó tapasztalatát élem. A legjobb barátomat siratom, aki túl fiatalon ment oda, ahová csak a hit tudja követni. Nem az első gyász életemben, és nem az első tapasztalata annak, hogy ilyenkor csak a hit segít. Mégis egyenként mindenkivel végig kell járnom ezt az utat, az emberi érzésektől és tehetetlenségtől az isteni dicsőségig. Az örök életbe vetett hit erejének az újbóli megélése lesz így bennem az, ami most a barátommal történik. Miközben ő halad az Isten látása felé, én mélyülök a feltámadásba vetett hitben. Sok kis mozzanata van ennek a megélésnek. Néha érzések, máskor gondolatok tarkítják a tapasztalatomat. Egy dologért, ami felötlik bennem, különösen is hálás vagyok most is, mégpedig azért, hogy a feltámadásba vetett hitben nevelkedtem gyerekkorom óta. Ez a hit nekem olyan természetes, mint a levegő, amit belélegzek. Fel sem vetődik bennem, hogy a halál után ne lenne ott a másik létezés, amelynek üdítő frissessége megcsapja majd arcunkat, amikor itt az utolsót leheltük. Ezért nem is tudok nagyobb ajándékot elképzelni az életben, mint ez a hit, amit gyerekkoromban nagyszülőktől, szülőktől és a helyi vallásos közösségtől kaptam.
Itt van tehát a harmadik öröm ideje, amikor annak örülök, hogy a barátomat jó helyen tudhatom. Ugyanis a feltámadásba vetett hit mellett még mást is kaptam ajándékba. Egy olyan Istennel ismertettek meg gyerekkoromtól fogva, aki végtelenül irgalmas Atya, és érkezéskor magához öleli gyermekeit. Mivel e barátomnak nem adatott meg itt a földön, hogy családban, szerető anya és apa mellett nőjön fel, így még inkább hiszem, hogy Isten most őt különösen is magához öleli. Bár még sokáig fájni fog a földi hiánya, mégse tudnék jobbat kívánni neki, mint azt, hogy Istennél megérezze azt a szeretetet, ami neki itt nem lehetett természetes. Bár még sokáig lesznek gondolatok és tervek, melyek hozzá kötődnek, és melyeket nélküle fogok itt továbbvinni, de mégsem tudnék jobbat kigondolni neki, mint azt, amit Isten talált ki most. Ott a legjobbat teszi. Isten így örvendeztet meg, amikor harmadjára kell örüljünk. A tőle jövő örömnél nagyobbat pedig nem tudok elképzelni.
Útra való kérdések:
- Mi az, aminek nagyon könnyű örülni?
- Milyen az az öröm, amiért meg kell dolgozni?
- Milyen az, amikor Isten adja az örömöt?
Pakot Géza SJ
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/4-es számában.
