Nemeshegyi Péter jezsuita egyik legfontosabb tanítása, hogy „ne csak nézzünk, hanem lássunk is”. Ingeborg Bachmann költő mondta gyakran: „A ráérés minden szeretet kezdete.” Loyolai Szent Ignáctól maradt ránk: „Az igazi látás nem a szem által történik, hanem a hit és az Istennel való kapcsolat által. A mélyebb látás segít meglátni a láthatatlanokat is.”
Amikor Jézus a kincstár előtt leült és nézte, ahogy a nép pénzt dob a perselybe (Lk 21,1–4), nem csupán figyelte az eseményt, hanem meglátta a benne rejlő értékeket és lehetőségeket. Látta azt a szegény özvegyasszonyt, aki két fillért adott, és felismerte, hogy az ő odaadása többet ér, mint a gazdagok nagyrabecsült adakozása, mert az ő szívében, az ő hitében és az egész életében megmutatkozott Isten iránti bizalmának mélysége.
De mit jelenthet mindez számunkra a hétköznapokban? Hogyan tudjuk gyakorolni a „látás” művészetét? Az első lépés, hogy tudatosan figyelünk azokra a pillanatokra, amikor megállunk, és nem csak futó pillantással nézzük a körülöttünk lévő világot, hanem valóban meglátunk egy virágot, egy arcot, egy beszélgetőtársat, vagy akár a saját érzéseinket. Amikor hosszabban nézünk valamit vagy valakit, sokkal többet és mélyebbet látunk meg, mint első benyomásként.
A mélyebb látás révén nemcsak a környezetünket, hanem saját magunkat is gazdagabbá tesszük. Egy kép, egy élethelyzet, vagy akár egy ember első benyomásra lehet, hogy taszító vagy fájdalmas, de ha időt szánunk arra, hogy hosszabban szemléljük, megtalálhatjuk benne az élet, a remény vagy akár Isten jelenlétének apró jeleit. Ez a szemlélődés segít abban, hogy ne sodródjunk érzelmeink első hullámain, hanem tudatosabban, bölcsebben reagáljunk, és így hozzuk meg döntéseinket. A mindennapi életben való tudatos szemlélődéshez hozzátartozik az is, hogy figyelünk az apró részletekre: az utcán sétálva az elárusító arcára, a beszélgetőtársunk mozdulataira, a munkához való hozzáállásunkra. A lassú, tudatos mozgás, az öltözködés, a reggeli készülődés – mind olyan szimbólumok lehetnek, amelyek segítenek abban, hogy ne rohanjunk, hanem időt adjunk magunknak és Istennek is.
A jelenben való élés egyik legnagyobb kihívása, hogy figyelmünk gyakran a múlt eseményein vagy a jövőbeni tervek között kalandozik. Isten az égő csipkebokorban Mózesnek így mutatkozott be: „Én vagyok, aki vagyok.” Ez a „jelen lévő Isten” arra hív minket, hogy a jelen pillanatban találkozzunk vele és másokkal.
Megkérdezhetjük magunktól: „Milyen az én látásom? Csak futó pillantás vagy valódi mélymegfigyelés?” Vagy inkább kapkodó, felületes tekintet, vagy képes vagyok a szememmel és a szívemmel is befogadni a világot?
Végül íme, három egyszerű gyakorlat, amit a hétköznapokban is könnyen alkalmazhatunk a lelki növekedésért.
1. Nézz mélyen egy tárgyat vagy személyt minden nap legalább öt percig. Figyelj a részletekre, a textúrákra, az arcra, a mozdulatokra. Próbáld meg észrevenni azt, amit elsőre nem látsz.
2. Tarts tudatos szüneteket a nap során! Állj meg néhány pillanatra, amikor csak a létezésedre, a légzésedre vagy a körülötted lévő világra figyelsz. Ez segít abban, hogy a jelenben maradj, és meglásd Isten csodáit a mindennapokban.
3. Végezz rövid imát vagy meditációt minden nap! Kérd Istent, hogy nyissa meg a szemeidet, hogy megláthasd az élet szépségeit és az ő jelenlétét mindenben, amit körülvesz.
Darvas Piroska sa
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/3-as számában.
