Jób könyvében a múlt nem egyszerűen emlékanyag, hanem egy elveszített világ. Nem az történik, hogy a múlt lezárul és a jelen veszi át a helyét, hanem a múlt állandó mércévé válik, amelyhez képest minden, ami most van, hiányként jelenik meg. Jób nem nosztalgiázik: nem azért idézi fel, mert „milyen jó volt régen”, hanem mert a múlt az egyetlen hely, ahol az élete még összefüggőnek látszik. A jelen széttöredezett, a jövő elképzelhetetlen, így a múlt marad az egyetlen narratíva, amelyben még értelmezhető önmaga.
Amikor Jób visszatekint korábbi életére – a tiszteletre, a közösségi szerepre, a stabil rendre –, nem önigazolást keres. Nem azt bizonygatja, hogy megérdemelte volna a jobbat, hanem azt próbálja kimondani, hogy az, ami most történik, nincs kapcsolatban azzal, ami volt. A múlt itt nem ok, hanem ellenpont. Minél világosabban rajzolódik ki a korábbi élet koherenciája, annál érthetetlenebbé válik a jelen. Jób emlékezései ezért nem vigasztalnak, hanem tovább mélyítik a szakadékot múlt és jelen között.
A barátok számára ez a múlt kifejezetten zavaró. Számukra a múltnak magyarázó ereje kellene legyen: ha most szenvedés van, akkor a múltban kell lennie valamilyen hibának. Ezért Jób emlékezéseit át akarják értelmezni, gyanússá tenni, relativizálni. Nem tudják elfogadni azt a múltat, amely nem vezet logikusan a jelenhez. A múlt csak akkor elviselhető számukra, ha visszamenőleg is alátámasztja a rendet. Ha nem, akkor újra kell írni.
Jób azonban nem engedi át a múltját. Nem idealizálja, de nem is hagyja, hogy bűnváddá torzuljon. A múlt számára nem bizonyíték, hanem tanúság: annak a tanúsága, hogy az élet lehetett másmilyen, és hogy a szenvedés nem az emberi lét egyetlen, szükségszerű formája. Ebben az értelemben a múlt nem menekülés, hanem ellenállás. Annak az ellenállása, hogy a jelen fájdalmát végleges igazsággá tegyék.
Ugyanakkor a múlt Jób számára is teher. Minél élénkebb az emlékezés, annál fájdalmasabb a felismerés, hogy oda nincs visszaút. A múlt nem válik erőforrássá, nem ad kapaszkodót a túléléshez. Nem lehet belőle stratégiát építeni. Jób nem azért idézi fel, hogy „ebből majd újra lehet kezdeni”, hanem mert múlt nélkül a jelen teljesen néma lenne. Az emlékezés itt nem gyógyít, hanem artikulál.
Isten megszólalása ebben az összefüggésben különös fényt vet a múltra. Nem erősíti meg Jób emlékeit, de nem is cáfolja őket. Nem mondja: „régen is így volt”, és azt sem, hogy „mostantól más lesz”. A teremtésről szóló beszéd inkább elmozdítja az idő tengelyét: nem múlt–jelen–jövő logikában szól, hanem egy olyan tágabb perspektívában, ahol az emberi élettörténet csak egy szelet. Ettől a múlt nem válik jelentéktelenné, de elveszíti kizárólagosságát.
A könyv végén a múlt nem áll helyre. Nem kapunk visszaigazolást arra, hogy mégis minden úgy volt jó, ahogy volt. A korábbi élet nem válik alapmintává az új számára. Ami történt, az megtörtént, és nem integrálható maradéktalanul. Jób nem a múltjához tér vissza, hanem egy olyan életbe lép tovább, amely már hordozza a törést.
Számomra Jób könyve a múltról azt mondja: vannak élettörténetek, ahol a múlt nem erőforrás, hanem kérdés. Nem arra tanít, hogyan kell „elengedni” vagy „feldolgozni”, hanem arra, hogyan lehet együtt élni egy olyan múlttal, amely nem magyarázza a jelent, és nem biztosítja a jövőt. Jób nem oldja fel a múlt és a jelen feszültségét, hanem vállalja azt. Azt hiszem, ebben a vállalásban válik láthatóvá egy másik időrend: nem az, amelyben minden ok-okozatilag elszámolható, hanem az, amelyben az emberi élet nem lezárt történet, hanem nyitott, még akkor is, amikor már mindent elveszített.
Ferencz Emese
