Nemzeti ünnepeinken és népünk jeles napjain, így a magyar kultúrának dedikáltan is előszeretettel emlegetünk népviseletet, hagyományokat, közösségeket, intézményeket, akik gyarapítják és művelik kultúránkat, értékeinket, és oly sokszor elfeledkezünk arról, hogy minden kezdeményezés és szép megvalósítás mögött vannak emberek, akik Gárdonyi Géza szavaival élve „a nemzet napszámosaiként” végzik hivatásukat, ezzel is gazdagítva és őrizve kulturális örökségünket. A nemzet egyik „napszámosával”, munkatársunkkal a magyar kultúra napjára készülve felcseréltük a szerepeket, és a megszokottól eltérően nem ő kérdezett, hanem ő válaszolt az alábbi villáminterjúban feltett kérdéseinkre iskolából hazafele tartva. Mezőség közepén, valahol Buza és Kolozsvár között félúton CZIPLE HANNA-GERDA magyartanárral beszélgettünk.
Mi volt az első magyar szó, amit ma reggel kimondtál?
A köszönöm.
Egy magyar verssor, ami a munkádat, tanári hivatásodat kifejezi.
Lehet, hogy nagyon klisének és közhelynek fog tűnni, de tényleg emiatt is kezdtem tanítani: József Attila Születésnapomra című verséből „Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon taní-tani.”
Nem egy olyan környezetből származol, ahol ez magától értetődő. Miért éppen magyar nyelvre és irodalomra tanítod népedet?
Első szempontom az anyanyelv, mert nekem konkrétan édesanyámnak is ez a nyelve. A másik pedig, ha világviszonylatban nézzük, akkor talán az egyik legnehezebben tanítható és tanulható nyelv. Ha már valaki ezt zsigerből érzi, akkor csak annyit kell vele tenni, hogy megszerettessük.
Olyan környezetben is tanítasz a mezőségi Buza község iskolájában, amely sok szempontból szórványnak számít, de mégsem klasszikus, nyelvi szórvány, hiszen nem más nyelvet beszélő gyermekeket tanítasz magyar nyelvre, hanem ízig-vérig magyar diákokat oktatsz. Mégis miért kihívás ez a szórványlét?
A Mezőség peremén különösen erős ereje van még a hagyományoknak, mégis ezzel párhuzamosan, és nagyon disszonánsan jelen van azok eltűnése is. Nekem a kultúra nem egy elvont fogalom, amit oda be kell építenem, hanem éppen csak a mindennapok részéből kiszakítani, és még inkább élővé tenni. Az, hogy szórványban, konkrétan a Mezőségen, a magyar nyelvet és kultúrát tovább próbálom éltetni, igazából a legegyszerűbb dolog, mert csupán az értéket kell felerősíteni azokban a gyermekekben, akiknek nincs lehetőségük rá, vagy szűkös lehetőségeik vannak erre.
Különös, hogy magyar kultúrát kell „menteni” egy olyan környezetben, ahol épp egymásnak adják az ajtó- és kapukilincset a néprajzosok, gyűjtők. Mégis miért fontos ebben a környezetben is erősíteni a kultúra értékét?
Úgy tapasztalom, hogy a kultúra a szórványban valamilyen szinten létkérdés. Amíg közösségben élünk, addig sok mindent természetesnek veszünk, azonban ott, ahol kevesen vagyunk, ott minden magyar szó, minden magyar hang, minden vers, mese egy tudatos döntés kell legyen. A kultúra pedig ebben segít, hogy megőrizzük ezeket a döntéseket, ezeket a magyar szavakat, és igazából ezáltal az identitásunkat is.
Heti pár órában, naponta száznál is több kilométert utazva nemcsak oktatsz, hanem közösséget is szervezel. Miért van íratlanul is benne egy magyar nyelv és irodalmat tanító pedagógusnak a munkaköri leírásában a közösségszervezés?
A környéken én vagyok az egyik ilyen magyartanár, de valójában több kolléga is ugyanezt teszi. Azt gondolom, azért különösen fontos a magyartanár szerepe – főként szórványban –, mert ő foglalkozik nap mint nap az anyanyelvvel, amely a közösség, az identitás alapja. És itt a nyelvre nemcsak mint tananyagra kell gondolni, hanem mint az emberek közötti kapcsolat csatornájára is. A magyartanár a szórványban összeköti a diákot a szülővel, a diákot a tananyaggal, a múltat a jelennel, és igazából magát az egyént a közösséggel. Ezért mutat túl a magyartanár feladata az órarenden, mert a jelenléte nemcsak a tanügyi keretek közé szorul, hanem egyfajta megtartóerőként is jelen van, jelen kell legyen, hogy a közösség megmaradjon és tovább éljen. Mert ha ő nem, ő sem, akkor ki?
Talán furcsának tűnhet a következő kérdés, mert sok szempontból a mezőségiek, és konkrétan a buzaiak hagyományaikkal, népi örökségükkel nagyban gazdagítják a magyar kultúrát, mégis azonban mit ad hozzá a magyar kultúra a Mezőségben élők mindennapjaihoz?
A bátorságot, hogy felvállalja a Mezőség is a maga sokszínűségét, és egyediségét a sokszínűségben.
Ki számodra a legnagyobb élő magyar?
Édesapám.
Évtizedek múlva nyugdíjas magyartanárként visszatekintesz a buzai évekre. Mi lenne az a szó, kifejezés, amit szeretnél, hogy a már felnőtt tanítványaid rólad elmondanának?
Mosolygó támasz.
Mi volt a mai napod legnagyobb sikere magyartanárként?
Hogy három év után nem én kellett a diákokat emlékeztessem a közelgő magyar kultúra napjára, hanem ők mutattak a naptárra, és mondták, közeledik. Már ezért megérte három évig minden évben megemlékezni róla.
Mit ajánlasz diáknak, felnőttnek egyaránt, akinek talán nincs lehetősége elmenni egy rendezvényre, hogy a maga helyén, a mindennapi életében a magyar kultúra napján a kultúráért mit tehet?
Olvassa újra a Himnuszt!
