Jób könyvében a reménytelenség nem hirtelen zuhanás, hanem lassú elsötétedés. Nem egyetlen mondatban tör felszínre, hanem rétegről rétegre épül: a veszteség után jön a hallgatás, a hallgatás után a magyarázat kudarca, majd annak felismerése, hogy már kérdezni sincs biztos hely. Jób reménytelensége nem kétségbeesett pánik, hanem kifáradás. Az a pont, ahol az ember nem vár többé fordulatot, mert a várakozás maga válik elviselhetetlenné.
Ez a reménytelenség különösen éles formát ölt Jób szavaiban, amikor a születését átkozza. Nem az élet végét kéri, hanem annak meg nem történtét. Ez a különbség fontos: a reménytelenség itt nem az önpusztítás vágya, hanem a történet visszavonásának kívánsága. Jób nem lát olyan jövőt, amelyhez kapcsolódni tudna, ezért a múltat próbálja kitörölni. Ez a gondolat sokkal radikálisabb, mint a halál utáni vágyakozás, mert azt mondja ki: az életem egészében vált értelmezhetetlenné.
A barátok ebben a helyzetben a remény fenntartására törekednek – de nem Jób számára, hanem a világ rendje érdekében. Szavaik tele vannak ígérettel, feltételes vigasszal, jövőbeli helyreállítással. Ám ezek az ígéretek nem érnek el Jóbhoz, mert nem veszik komolyan a reménytelenség mélységét. A barátok beszédei azt feltételezik, hogy Jób még ugyanabban a térben áll, ahol a jövő tervezhető, de Jób már nem ott van. A reménytelenség lényege éppen az, hogy az idő megszűnik előre haladni; nincs „majd”, csak egy végtelenített jelen.
Jób szavai ezért gyakran nem is válaszok, hanem határjelzések. Azt mondja el újra és újra, hol nem lát tovább, hol szakad meg a jelentés, hol válik a nyelv is elégtelenné. A reménytelenség itt nem a hit hiánya, hanem a jövő elvesztése. Jób továbbra is beszél Istenhez – de már nem azért, mert vár tőle valamit, hanem mert nincs más megszólítható. Ez a beszéd nem reményből fakad, hanem hűségből egy kapcsolat emlékéhez, amelynek jelenleg nincs tapintható tartalma.
Isten megszólalása ebből a nézőpontból nem reményt ad vissza, hanem időt. Nem ígér jövőt, nem kínál feloldást, de megtöri a reménytelenség zárt körét. A kérdések, amelyek elhangzanak, nem Jób kilátásait rendezik újra, hanem az időtágasságot állítják helyre: a világ nem szorul bele Jób jelenlegi állapotába. Ez nem vigasz abban az értelemben, hogy „minden jobb lesz”, de abban igen, hogy a reménytelenség nem az utolsó szó.
Talán ezért érzem úgy, hogy Jób könyve nem a remény visszaszerzéséről szól, hanem a reménytelenség kimondhatóságáról. Arról, hogy az embernek nem kell előbb reménykednie ahhoz, hogy megszólalhasson, és nem kell jövőt látnia ahhoz, hogy kapcsolatban maradjon. Jób nem talál új kapaszkodót, nem tanul meg optimistán várni – de nem is némul el. Ebben a makacs megszólalásban, ebben a jövő nélküli hűségben jelenik meg valami törékeny, de valódi: nem a remény, hanem annak lehetősége, hogy egyszer még visszatérhet.
Ferencz Emese
