A második világháborút követő évek a Bánság és egész Románia sváb, szász és más kisebbségi közösségei számára olyan traumákat hoztak, amelyek máig meghatározzák a családi emlékezetet. Az itt olvasható történet nem csupán egy temesvári római katolikus vallású család személyes tragédiája, hanem egy egész közösség szenvedéstörténetének része – és a temesvári egyházmegyéé, amelynek területéről nagy számú római katolikus hívőt hurcoltak el. A Szovjetunióba hurcolt civilek története sokáig kimondatlan maradt: a félelem, a hallgatás és a politikai elnyomás évtizedei alatt csak a családok szűk körében őrződtek meg azok a részletek, amelyekből ma már a közösségi múlt rekonstruálható. Az alábbi visszaemlékezés egy temesvári család sorsán keresztül mutatja be az 1945-től a Szovjetunióba kényszermunkára deportált svábok és más nemzetiségűek embert próbáló valóságát.
A gyermek szemszögéből felidézett képek — a gyűjtőközpont kapujánál töltött napok, a félelem a családtagok biztonságáért, a túlélésért folytatott küzdelem — mind azt a tapasztalatot hordozzák, amelyet a korszak túlélői közül sokan osztanak. Ez a történet nem csupán egy temesvári római katolikus vallású család személyes tragédiája, hanem egy egész közösség szenvedéstörténetének része – valamint a temesvári egyházmegyéé, amelynek területéről nagy számú római katolikus hívőt hurcoltak el. A deportálások emléke ma is arra figyelmeztet, milyen törékeny az emberi méltóság, és milyen fontos, hogy a múlt sebei ne merüljenek feledésbe. A tanúságtétel — bármilyen fájdalmas is — a közösségi emlékezet megőrzésének egyik legfontosabb formája.
Aki emlékezik: Andreas Hofgärtner, jelenleg Nürnbergben élő nyugdíjas mérnök, akinek édesapja, Alois Hofgärtner, öt esztendőt töltött deportáltként a Szovjetunióban.
Alois Andreas Hofgärtner 1904. április 11-én született Temesváron, és az erzsébetvárosi Újlaki, a mai Drubeta utcában lakott (anyakönyvi adat a temesvári Római Katolikus Püspökség Levéltárából).
A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (Consiliul Naţional pentru Studierea Arhivelor Securităţii – CNSAS) honlapjára feltöltött deportáltak jegyzékében a következő található róla:
ID: 90950
Név: HOFFGERTNER ALOIS (a családnév hibásan szerepel, helyesen Hofgärtner)
Születési dátum: 11.05.1904 (a hónap valójában április, nem május)
Nemzetiség: német
Dosszié: D 013347
Kötet: 2
Oldal: 234.
Ma, több mint nyolc évtized múltán, megpróbáljuk tisztelettel és imádsággal felidézni az emberi sorsokat és szenvedésüket abból a zaklatott korszakból.
Andreas Hofgärtner: Apámat az első transzporttal szállították Temesvárról az ukrajnai Zaporizzsjába. Otthon tartóztatták le, és kezdetben egy gyűjtőközpontba hurcolták, ahol meg kellett várnia, amíg összegyűjtötték a szükséges létszámú deportáltat. Onnan egyenesen az állomásra vitték, majd felszállították a Szovjetunióba tartó vonatra. Tízéves voltam akkor. Emlékszem, hogy két napig álltam a gyűjtőközpont kapujánál arra várva, hogy bemehessek és láthassam apámat. Csak enni mentem haza. A kapuban strázsáló orosz őrt németül kértem meg, hogy engedjen be. Végül bejutottam. Apám összevissza csókolt, és búcsúzásul azzal biztatott, hogy ne aggódjunk, hamarosan hazaengedik. A „hamarosan”-ból öt esztendő lett. Az első szállítmánnyal vitték el, és öt év után, az utolsók között engedték haza. Azt, hogy az indulásig hol tartották fogva, a szomszédoktól, ismerősöktől tudtuk meg, mert egyesek a letartóztatáskor elkísérték a gyűjtőközponthoz a családtagjaikat. Apám letartóztatásakor anyámat és az idősebb bátyámat, Rolit szabályosan elrejtettük. A Drubeta utcában a szomszédos házban lakó magyar családnál találtak menedéket, akiket nem fenyegetett a deportálás veszélye. Édesanyám nagyon szép asszony volt, és féltettük, nehogy megerőszakolják vagy őt is elhurcolják az orosz katonák. Ez utóbbitól féltettük az akkor 14 éves bátyámat is. Így hát amíg a letartóztatások folytak, én vittem minden nap ennivalót, ebédet nekik a szomszédba. A nagymamám otthon maradt velem, ő főzött és gondoskodott rólunk. Apám letartóztatásakor megmondták, hogy kényszermunkára viszik, így hát tudtuk, mire számítsunk. Viszont őt, és rajta kívül még sokakat, abban az egy szál ruhában vitték el, ami rajtuk volt. Szó sem esett arról, hogy meleg ruhát, ágyneműt vihet magával.
Miután hazatért, elmondta, hogy az első évben, sőt, már az első hónapban is nagyon sokan meghaltak, köztük három szomszédunk is. Lágerben laktak, fából sebtében összeácsolt barakkokban, amelynek a résein süvített be a téli hideg szél. Majdnem olyan hideg volt bent is, mint kint, noha a deportáltak igyekeztek betömködni a gerendák és deszkák közötti hézagokat. Szorosan összebújva aludtak, hogy melegítsék egymást. Tisztálkodásról a téli hónapok alatt szó sem lehetett, hiszen ivóvizük is alig volt. Csak a hó meg a jég. Sokan szennyezett vizet ittak, és belehaltak az elkapott különböző fertőzésekbe. A vízvezeték tavasztól őszig működött, akkor lehetett inni meg tisztálkodni is. A téli hónapokban az elhunytakat sem lehetett eltemetni, mert körülbelül egy méter mélységig a föld is megfagyott. Így hát egyszerű, összeácsolt és a láger területén kívül egymásra halmozott faládákban várták a tavaszt, amikor felengedett annyira a talaj, hogy gödröket lehetett ásni. A holtakat az élők sokszor a meleg ruháiktól is megfosztották. Noha az első temesvári deportáltakat ugyanabba a lágerbe vitték, csak este találkozhattak, mivel nap közben különböző helyen dolgoztatták őket. Legtöbben a második világháborúban megrongált Dnyeperi vízerőmű Zaporizzsjánál lévő duzzasztógátjának újjáépítésén dolgoztak, és haltak meg meleg ruházat híján a kemény télben. Apám azért menekült meg, mert tudott hegedülni. Nap közben ő is ott dogozott a többiekkel a gáton, a hét végén azonban, amikor a fogvatartóiknak, a nacsalnyikoknak mulatni támadt kedvük, elhívták, hogy hegedüljön nekik. Később már egy-egy ilyen alkalommal jutott neki az ennivalóból is, sőt, tudott a többi deportáltnak is vinni belőle valamennyit. Az orosz nacsalnyikok imádtak mulatni meg inni. Olyankor a legjobb barátok voltak a kényszermunkásokkal. Hét közben azonban ordítottak rájuk és revolverrel fenyegették őket. Apám nagy elismeréssel és hálával beszélt az ukrán helyi lakosokról, akik igyekeztek segíteni rajtuk, noha nekik is nagyon nehéz sors jutott. Idős asszonyok egy-egy darab kenyeret, egyéb száraz élelmet dugdostak a deportáltak zsebébe, amikor reggelenként munkába indultak, annak ellenére, hogy ők maguk is szegények voltak. Apámnak időnként sikerült egy-egy nyílt levelezőlapot is küldenie, amin jelezte, hogy életben van, és kért, hogy ne aggódjunk miatta. A hazajöveteléről mégsem ő, hanem a hivatalos tisztviselők értesítették a családot. Anyámmal együtt vártuk őt a temesvári nagyállomáson, vagyis az Északi pályaudvaron. És minden bizonnyal nem ismertük volna meg, ha ő nem jön oda hozzánk, mert az öt év alatt sokat változott. Például a nyomorúságos élelmezés miatt minden fogát elveszítette. Így hát protézist kellett készíttetni neki. Az első két-három hónapig édesanyám nem engedte dolgozni. Csak pihent, és igyekezett visszanyerni az erejét. Azt követően viszonylag könnyen és gyorsan sikerült munkát találnia magának. Fiatalon kereskedelmi iskolába járt, a deportálás előtt irodai munkát végzett, amit utána is folytatott. Temesváron sok barátja maradt, akik támogatták. Mert újra fel kellett építenie az életét. A háború előtt fatelepünk volt, amit a kommunista rendszerben elkoboztak. Miután apámat elhurcolták, egy ideig édesanyám vitte tovább az üzletet. Miután államosították a fatelepet, édesanyám az Ada Marinescu gyárban (Ada Marinescu selyemszövöde – a szerk. megj.) helyezkedett el. Nehéz időszak volt.
A temesvári püspökség sajtóirodája
