A Ferenc pápa által meghirdetett szentév lelki kegyelmei, a kiengesztelődés lehetőségei különösképpen is lendületet adtak a hívőknek; kül- és belföldre is számtalan szervezett zarándoklat vagy utazás indult, és Róma is kiemelt célpont volt. Ám nem csupán a zarándoklás maga hordoz lelki élményt, és hogy ez így van, arra Farmati Anna SSS gondolatai is rávilágítanak.
A zarándoklat valamiképpen az idegenségek felvállalása az igazi otthon reményében. Erre a furcsa meghatározásra úgy jutottam, ahogyan a szabályzatunk bevezető részében lévő gondolatokat ízlelgettem: A Szentlélekben gyökerező élet zarándok-élet. Hittel zarándokolunk indítástól indításig, feladattól feladatig, bizonytalanságok közepette is békésen, sőt örömmel. A bennünk és közöttünk élő Lélek tudja, hová akar vezetni. Arra sürget, hogy hűségesek legyünk a válaszadásban és a teljesebb élet állandó keresése iránti elkötelezettségben.
Vagyis a Szentlélek nem tud nem mozogni, nem tud nem élni és nem éltetni. Ez nem valamiféle folytonos nyüzsgést jelent, hanem éberséget, készséget, úton levést. Nyitottságot a meglepetésekre. Mindegy, hogy az út már ismerős vagy egészen szokatlan, mindig van benne valami új, van benne valami ki-hívás… – hívás a teljesebb élet felé.
Az idén több zarándokhelyen is jártam, és talán ezek a helyek tettek most igazán zarándokká… Fordítva szokott lenni: a helyek azért válnak zarándokhellyé, mert a kegyelem érdekébe oda mennek emberek, tömegek… De miért ne történhene ez fordítva is: egy-egy helynek a megszentelt volta és értékessége, szelleme előhívhatja belőlem a zarándokot, még akkor is, ha nem klasszikus zarándokként érkezem oda. Vagyis nem gyalog, nem kifejezett céllal, nem túl jámboran, nem csak Istent, hanem sok minden egyebet is keresve, de azért folyamatosan érdeklődve aziránt, hogy mire is indít a Lélek… hol is van ebben a hívás.
Duchowna Górka. A Nagy-lengyelországi vajdaság kis szentélye, Leszno közelében. Nem világhírű – de attól a hit itt sem kevesebb, mint máshol. Éppen a zarándokhéten érkezünk, a hétfő a szerzetesek napja – nem volt ez előre eltervezve, így sikerült. Az a bozonyos hidegre sikerült augusztus-végi hét a kánikulás között, szabadtéri mise, tanulok lengyelül odafagyni, de azért mindenre nagyon figyelek… Vigasztaló Szűzanya. A lubini bencések birtoka volt, ők hozták ide a kegyképet, pestisjárvány idején vigasztalta az Úr így ezt a népet. Eszembe jutnak a mi köztéri oszlopaink… többször is bemegyek a kis templomba, körbejárom, meghat az emberek imája – rá tudok jönni, hogy keresztutat imádkoznak, a kis udvari káponában mindig van néhány szentségimádó… nekem a lépteim válnak imává, ahogyan találkozom a Vigasztaló Istennel. Majd Boldog Edmund Bojanowski emlékszobáját nézzük meg – újabb ismeretlen-ismerős történet. A boroszló és berlini egyetemek kitűnő irodalmára, aki betegen is arra áldozza idejét és rejét, hogy a környék elhagyott és szegény gyermekeinek oktatási lehetőséget teremtsen… laikusként női szerzetesrendet alapít erre a szolgálatra, meghal fiatalon, mielőtt pap lehetne. 1999-ben avatta boldoggá a szentség hírében elunytat II. János Pál. Egy nővér mesél róla, és a tolmácsoláson keresztül is átjön a kiteljesedett életek öröme… A Vigasztaló Isten ilyen szenteket küldött itt az embereknek…
Poznań. Ez nem kegyhely, nem (csak) templom – ez itt Isten lábnyoma a történelemben. A múzeumokat nem szokás zarándokhelynek tekinteni, de ki tilthatja meg nekem, hogy ott is találkozzam Istennel, illetve ki tilthatja meg neki, hogy mondjon nekem valamit… A sziget interaktív padlótérképén lépkedve hol a középkor, hol a jelen képei tűnnek fel. Sétálok az időben, az idő felett. Ott, ahol kereszténnyé lett egy ország, ahol egyáltalán lett egy ország, ahol akaratlanul is találkozom a saját történelmemmel és történetemmel. Lásd I. Mieszko és Szent István – meg aztán az egész kapcsolasorozat a két nép és két ország között. Van persze templom is az Ostrówon, Szent Péter és Pál katedrális, el tudnék ott lenni egy napig – csodálni és tanulni mindazt, amit Isten és ember alkotott, de a zarándok mindig továbbmegy…
Częstochowa. Lengyelül tudó testvérem magyarázza: a név azt jelenti, gyakran elbújik. Ahogyan az autóval közeledünk, ahogyan a kis lankák, halmok rendre felbukkannak és eltűnnek. Éppen a chęstochowai Szűzanya ünnepe van – ezt sem így terveztük, így sikerült… ünnepélyesen lépek, nem is azért, mert úgy akarom, hanem mert a hely és az alkalom ezt indukálja. Nyüzsgés van, nehezen férünk oda a Fekete Madonna elé, én nem is erőlködöm nagyon, hiszek a távolságban. Elviselem azt, hogy mások nem. Résztveszünk a körmeneten, a Jézus elé hintett rózsaszirmokból a mi lépteink alá is bőven jut… végső soron a nyomában járunk. Miért mindig csak a keresztre gondolunk ilyenkor, miért nem a rózsákra is… lent, a téren veszünk részt a szentmisén, már egészen belejöttem. Ahogyan ráereszkedik az alkony a kolostrorra és a tömegre, érzem egy egész ország kiáltását – már úgy kb. én is tudom a hagyományos Apelt velük énekelni. Miért ne imádkoznék most inkább értük, mint magamért vagy a szándékaimért… A történelem itt erre indít. Valami nagyobbért történő felelősségvállalásra. Visszamegyünk a templomba, a nagy, szellősebb barokk templomot jobban viselem, ott hallgatom az esti imát, közben azért szét is nézek, különféle máriás lelkisłgó csoportok vonulnak kék öltözetekeben, családok, zarándokok. Itt akár le lehet ülni a földre is, ettől vagyok otthonabb – és közben hallgatom az imát, összeérnek bennem emlékek, ahogyan elhangzik a Bogurodzica ősi lengyel Mária-ének, amit én sampori szlovák bencéseknél tanultam – ezt most “otthon éneklik”, és kiráz a hideg is ettől az élménytől… Már sötét van. Indulunk. A Lélek tudja, hová akar vezetni.
Krakkó. Wawel-székesegyház. Már el tudom olvasni lengyelül a nyitvatartási rendet. A nyárit. Attól még alig-alig sikerül a mise előtt körbenézni, de nagyszerű idegenvezetőnk akad egy kispap személyében – ez sem volt betervezve. Torony tetejétől a kriptáig szűk fél óra – és izomláz. Mi az, hogy szemlélődni, levegőt venni sincs mikor… De amikor kiderül, hogy Báthory István szülővárosából vagyok, egyedül bemehetek a káponában, ahol a felújított szarkofág található. De itt van Hedvig emléke is velünk – Krakkó már nem is idegen. Itt nyomok vannak. Jagelló-egyetem – Nyújtódi András itt leshette el Judit könyvének ikonogárfiáját. Ebben a városban nyomtatták az első magyar könyveket. Komjáthy Benedek itt adta ki Szent Pál leveleit Frangepán Katalin unszolására… Egy zarándoklaton mindig összeérnek a szálak. Értelmet nyernek az elszigetelt igék.
Budaszentlőrinci pálos kolostorrom. Bátori-barlang. Itt már nem először vagyok, de csak most alakul zarándokhellyé számomra. Ez sem volt betervezve – csak az erdei séta, mégis arra kanyarodik az utunk. Amikor először itt jártam, egy húsvéthétfőn, aprógyíkocska futkorászott a keresztet taró kövön. A romokon. A középkorban a gyík a feltámadás szimbóluma volt… Szeretek ide jönni. Azért kanayarodott az út ide. Látszik, hogy mások is szeretnik. Az oltáron elég friss virág mutatja, hogy használva van. Itt most is van élet – nem a romok a lényeges eleme nem feltélenül a rom. Közben visszaindulunk, és próbálom magyarázni spanyolul egy kubai fiatal testvéremnek, hogy mit jelentett itt remetének lenni a 15. században, Bibliát fordítani egy barlangban. És érti. Nem attól, hogy én olyan jól magyarázom… mert nem tudom. Vannak viszont a megértésnek ennél méyebb szintjei – egy zarándoklaton.
Róma. Hétbazilika-zarándoklat. Tudtam, hogy jubileumi zarándoklatra megyünk, de valahogy nem hallottam meg, hogy lesz benne egy ilyen is, és nem vittem gyaloglócipőt ehhez a 28 km-hez. Vagyis nekem ez sem volt betervezve… De a város forrásai bírhatóvá tették az utat. El nem tudtam volna képzelni eddig olyan gyalogos zarándoklatot, ami nem erdőn és mezőn haladna végig… Mi az, hogy az utcán, egy nagyváros zajában, turistákkal és mikor kikkel elvegyülve, csak úgy… És csodák csodája, engem, aki előzőleg sohasem akartam Rómába menni (és nem is mentem, kivéve egy rövid hivatalos esemény erejéig két évvel ezelőtt), most egyszerre elkezd érdekelni minden, ami körülvesz. Az útvonal hosszú, néha kalandos. Idegen is meg otthonos is egyszerre. Olyan, mintha külöböző tankönyvekben járnék. De sietni kell – sok mindent elengedni, mégis odafigyelni imára, egymásra, gárnátalmabokorra, jelenre és történelemre, a mellettem elszáguldó motorbiciklire… Egyszerre kint és bent lenni mindenütt azzal az erővel, ami megérkezéshez vezet. A térképen lehet tudni, hogy merre visz az utunk… átmegyünk az irgalmasság kapuin… – de hogya Lélek valójában merre visz – na, ez a feladat…
A feladatot pedig magammal hoztam. A jubileumi évnek lassan vége van, az élet visszatért a maga medrébe. Zarándoklattá lett utaim és úttá lett zarándoklataim a hűséges és állandó válaszadásra segítenek, ha megfelezdkeznék arról, hogy mi is kell a teljességhez, a Szentlélekben gyökerező élet zarándokélethez.
Farmati Anna SSS
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2026/1–2. lapszámában.
