A Ferenc pápa által meghirdetett szentév lelki kegyelmei, a kiengesztelődés lehetőségei különösképpen is lendületet adtak a hívőknek; kül- és belföldre is számtalan szervezett zarándoklat indult indul, és Róma is kiemelt célpont volt. Ferencz Zsolt zarándok újságíróként – és újságíró zarándokként – tekint vissza két jelentős szentévi útjára.
Mindegyre fülembe csengenek az idén áprilisban elhunyt Ferenc pápa szavai, amelyeket csíksomlyói látogatásakor mondott 2019 június elsején: „Zarándokolni nem más, mint érezni a meghívást és a késztetést, hogy járjunk együtt az úton, kérve az Úrtól a kegyelmet, hogy a régi és a mostani sérelmeinket és bizalmatlanságainkat változtassa új lehetőségekké a közösség érdekében. Azt jelenti: elszakadni a bizonyosságainktól és a kényelmünktől, egy új földi életnek a keresésében, amelyet az Úr nekünk akar ajándékozni. A zarándoklat kihívás, hogy felfedezzük és továbbadjuk az együttélés lelkületét, és ne féljünk a kölcsönös érintkezéstől, találkozástól és segítségnyújtástól.” Ez a néhány mondat egyszerre mutat fölfelé, a Jóisten felé, aki ajándéknak szánja az Ő bőséges kegyelmeit mindannyiunk számára, de egyúttal mutat ránk is, akik közösségben, együtt járunk az élet útjain. Ránk, emberekre, akik sokszor hatalmasnak érezzük magunkat, és azt hisszük, senki másra nincs szükségünk, hiszen boldogulunk mi egyedül is; máskor meg olyan kicsinyek és törékenyek vagyunk, hogy egy hirtelen érkező szellő is képes lenne tovaröpíteni… A magasságok és a mélységek, a fentek és a lentek között egyensúlyozva viszont egy dolgot ne feledjünk: a távolságok csökkentéséből, a lélektől lélekig vezető utak lerövidítéséből mi magunk is részt vállalhatunk. Ha egy kedvesebb világot szeretnénk, akkor talán erre lenne a legnagyobb szükség!
A mögöttünk maradó jubileumi év sok jó találkozással, felismeréssel, hasznos gondolatokkal és érzésekkel ajándékozott meg, hálás vagyok minden pillanatáért. Bosznia-Hercegovinából, az állítólagos Mária-jelenésekről ismert Medjugorjéból hazatérve fogalmaztam meg magamnak augusztusban: nem hiszek abban, hogy külön utak lennének, amelyeken egy zarándok élete során végigmegy. Az egyik befejeződik, majd valamikor, talán évekkel később jön egy másik – de a kettő közötti időben is ugyanúgy zarándokok maradunk, nemesebben mondva: a remény zarándokaiként haladunk életünk minden napján.
A szentév mottója is ráirányította a figyelmünket egy nagyon mély vonatkozásra: arra, hogy emberként mindannyian a remény zarándokai vagyunk. Ne féljünk hát zarándoknak mondani magunkat! Minden nap újra meg újra elindulunk az élet útján, bízva abban, hogy értelme, célja van mindannak, amit teszünk – és más vezérelhetne hathatósabban, mint a remény, amely még a legsötétebb napokon is képes világosságot gyújtani a lelkünkben! Külön utak helyett tehát egy hosszú zarándoklat az életünk, legalábbis az én értelmezésem szerint, amelynek vannak derűsebb és borúsabb időszakai, de ami biztos: hogy a fejlődés lehetősége folyamatosan ott munkálkodik mindannyiunkban, a hovatovább tökéletesedésé, az istenihez hasonlatossá válásé.
Zarándokként dolgaink vannak a hétköznapokban is, például az, hogy odafigyeljünk szükségben lévő embertársainkra, s lehetőségeink szerint segítsük is őket; és dolgunk vannak olyankor is, amikor a hétköznapokból „kiszakadva” új, addig ismeretlen helyzetekbe kerülünk. Hosszasan lehetne ecsetelni a másik emberhez való odafordulás fontosságát, meg hogy egy baráti gesztus mit jelenthet, amikor fáradtak, elcsigázottak vagyunk… És az vajon milyen lenne, ha a másik ember is megértené, amit én érzek, gondolok, ami tetszik nekem vagy amitől rettegek? Megkockáztatom: akkor talán könnyebb lenne a vele való párbeszéd, és tényleg lélektől lélekig hatnának a beszélgetések, úgy igazán.
Medjugorjéban és Rómában járva-kelve, zarándokcsoportok tagjaként szükségét éreztem annak, hogy „felhangosítsam” az érzéseimet, amelyeket az ott és az akkor hívott elő belőlem – ezeket az írásokat aztán a Facebook-oldalamon tettem közzé, abban a reményben, hogy sokakhoz sikerül kapcsolódni. Elvégre, ismét Ferenc pápát idézve, „a zarándoklat kihívás, hogy felfedezzük és továbbadjuk az együttélés lelkületét, és ne féljünk a kölcsönös érintkezéstől, találkozástól és segítségnyújtástól.” Sokféle gondolat járt a fejemben, miközben a Kereszthegyre, a Križevácra másztunk fel nyáron Medjugorjéban, Szmutku Róbert nagybányai esperes, plébános vezetésével: „Végtére is melyik a jobb, melyik a hatékonyabb: haladni valaki után, folyamatosan a nyomában lenni, vagy új utakat találni a folytatáshoz? Ha előttem valaki már rálépett arra a kődarabra, akkor én is nyugodtan megtehetem, nem lesz bajom belőle; viszont, ha új utakat keresek és vállalom a kockázatot, akkor talán én lehetek az, aki utat mutatok az utánam érkezőnek, lám, erre is tovább lehet menni… Hogyan vagyok felelős azokért az emberekért, akik ott vannak körülöttem, ha valaki netán megcsúszna és térdre esne, akkor ott lennék-e nagyon közel hozzá, hogy felsegítsem őt? Elfogadnám-e, ha valaki nyújtaná a kezét, mit mondanék neki? Hagyd csak, megoldom egyedül, nincs szükségem a támogatásodra – talán éppen ezt válaszolnám? Egy köszönöm szépen, ami kiszaladna a számon, az neki mit jelentene, be tudnám-e kicsit aranyozni a napját?”
Rómába Balázs Attila tordaszentlászlói református lelkipásztorral látogattam el, az is nagy élmény volt! Naplóbejegyzéseimben egy képzeletbeli barátot, egy lehetséges utazótársat céloztam meg, aki az ismerőseim közül is kikerülhet, az addig ismeretlenek közül is, de ugyanígy a csoportnak is a tagja lehet. Az első római levelem így kezdődött: „Kedves barátom, ha majd egyszer valamikor Rómában jársz, gondolj azokra az emberekre, akik 1000, 2000, sok évvel ezelőtt itt éltek, gondolkodtak, alkottak! Miközben a régmúlt nyomai között haladsz, és elidőzöl a romok meg a kövek között, esetleg betérsz egyik-másik templomba, próbáld megfejteni különböző korok különböző figuráinak gondolkodásmódját is. Azokét, akik tettek ezért a városért, hittek valamiben, és az elképzeléseiket – több-kevesebb sikerrel, de – véghez is vitték. Egy dolgot azonban ne tévessz szem elől egy pillanatra se: hogy ők is ugyanúgy emberek voltak, mint te. Éltek és meghaltak, de hogy e kettő között mit tettek, az rajtuk is múlott, sőt: hogy miként sáfárkodtak a rájuk bízott tálentumokkal, hogy hittek-e, akartak-e, mertek-e, dolgoztak-e… Másrészt azt se feledd, kedves barátom, hogy ugyanúgy gyarlók voltak, tévedtek, hibáztak, mint te. Nem voltak istenek, bár némelyikük még „pályázott” is erre a címre. Gondolkodtak és dolgoztak – jól vagy rosszul, de hozzátettek valamit saját koruk és/vagy a következő időszakok történelméhez. Te is képes vagy arra, hogy tegyél valami jót és maradandót, bármennyire is hihetetlen!”
Egy másik levelemben az óriási és a pöttöm fogalma került egymás mellé: „Kedves barátom, Róma nevezetességei közül legszívesebben egy olyan helyszínt ajánlanék figyelmedbe, ahol nekem ma nagyon jól telt – vagy szebben szólva: jó volt nekem ott lenni. Ez a Szent Péter-bazilika. Gyere el egyszer te is ide, állj meg mondjuk középtájt, hogy jól láthasd a főoltárt, amely fölött ott magasodik Gian Lorenzo Bernini remekműve! A 20 méter magas bronz baldachin kilenc éven át készült mintegy 62 tonna bronzból, amihez az alapanyagot a Pantheon burkolatából szerezték; arra hivatott, hogy megjelölje a pápai oltárt és Péter apostol sírját. Apropó, emlékszel még arra a kijelentésére Jézusnak, hogy »Te Péter vagy, azaz kőszikla, és én erre a sziklára építem egyházamat«? Nos, kedves barátom, ez a kereszténység kezdeteinek egyik legfontosabb mozzanata, egyben a pápaság alapítását jelképezi. Miközben ott állsz majd a bazilikában, ebben a gigantikus építményben, a világ második legnagyobb templomában, biztosan érezni fogod, hogy te tulajdonképpen milyen parányi és védtelen vagy! Még belegondolni is furcsa, tudom, hát még megtapasztalni… De kívánom, hogy közben azt is érezd, milyen jó embernek lenni: gondolkodni, érezni, szeretni. Peregjen le előtted az életed egyik-másik időszaka, gondolj a hiányosságaidra és a megvalósításaidra, az örömeidre és a félelmeidre, a körülötted lévőkre, akikhez – napi szinten vagy ritkábban, de mégiscsak – oda tudsz fordulni, és hagyd, hogy egészen átjárjon az itteni légkör! Nézz jobbra, és pillants rá a márványszékben ülő Péter-szoborra, amely még a korábbi templomból való – az áldásból te is részesülhetsz.”
Adja Isten, hogy zarándoknaplóm bejegyzései is, amelyek közül most önök elé tártam egyet s mást, kedves olvasók, hozzájáruljanak a remény erősítéséhez! Szeretném, ha a mindennapjainkba is beszivárogna valami mindabból, amit ebben az évben, a remény zarándokaiként ajándékba kaptunk. Építő gondolatokat, őszinte kapcsolódásokat kívánok mindenkinek!
Ferencz Zsolt
Az írás rövidített verziója megjelenik a Vasárnap hetilap 2026/1–2. lapszámában
