A 2025-ös évre akartunk visszatekinteni szerkesztőtársaimmal, mégpedig közös munkánk alapján. Az év vége általában pörgős, annak ellenére, hogy az advent liturgiája a csendre, befele fordulásra, lelassulásra bíztat. A hátralévő időben szeretné az ember bepótolni, ami elmaradt az év során, hogy nyugodtan tudja lezárni és így várni a jobbat, a többet az új évtől.
Azért is igyekeztünk az egész évre visszatekinteni, hogy ne essünk ebbe a hibába, vegyük számba, mennyi mindent megírtunk, hány eseményről adtunk hírt, mennyi szívet-lelket melengető hírt osztottunk meg. Ezeket együtt felidézve reméljük, másokat, olvasóinkat is meggyőzzük arról, hogy a sok-sok nehézség, megszorítás, gyülekező sötét felhő ellenére sok szép, örömteli eseményt is megéltünk. Ezek közül szívemnek nagyon kedves a jubileumi cserkésztábor, ahol többszáz fiatalt láthattam nemcsak szórakozni, hanem felelősséget vállalva, jókedvvel feladatokat teljesíteni. A cserkészetről szóló, Kerekes László gyulafehérvári segédpüspökkel folytatott beszélgetésem vidám, kedves és reménnyel teli, ezt ajánlom elsőként újraolvasásra.
Következő ajánlataim egész közösségünk szempontjából fontos és örömteli eseményeket idéz és emel ki: a váradi megyéspüspököt választották a romániai püspökök a következő három évre a püspöki konferencia élére. Marosvásárhelyen sok küzdelem után újra, mégis lesz katolikus iskola. Mindkét esemény arra mutat rá, hogy magyarként is lehet boldogulni Romániában, hogy sok munkával, kitartással és rendületlen hittel olykor sikerül az igazságot érvényesíteni a földi világban, társadalmunkban is.
Ne felejtsük el azt sem, az 1989-es fordulat után újraindult tájainkon a katolikus sajtó, első fecske a Keresztény Szó volt! Nem elhanyagolandó, hogy sok megszűnt világi lap között a miénk még talpon van. Ez az erdélyi katolikus egyház szellemi erejét bizonyítja, és olvasóinkat dicséri.
Az év legelején emlékeztünk arra, hogy nyolcvan éve szabadították fel az auschwitzi haláltábort, a modern emberiség emberségéből való kivetkőzésének tanúját: erre azért is kell folyamatosan emlékeznünk és emlékeztetnünk, hogy világunk nehogy visszatérjen, megismételje az emberiség történetében újra és újra felbukkanó embertelenséget!
Végül következzen néhány egészen személyes érdeklődésemet, örömömet is magába foglaló írás. Barabási Albert- Lászlót Kolozsváron a város magyar napjain kétszer is hallgatni nagy élmény és szellemi csemege volt: jól esik tudni, hogy erdélyi magyarok a nagyvilágban is tudnak bizonyítani.
Szívemnek kedves nevelési módszer a színházi eszközökkel folytatott pedagógia, és erősen hiszem, hogy a színház önmagában jóvá, jobbá tud alakítani, ha a katarzis megtisztít, ha hagyjuk magunkat, fiataljainkat ebben az érzelmi bemerítkezésben szembesülni a minket nem tudatos szinten mozgató indulatokkal.
Kolozsváriként végigkövettem az egykori bencés apátság hányatott történetét, a régi koroktól a 20. századig, amikor Kádár István plébános kitartásának, hitének és diplomáciájának köszönhetően ismét gyönyörű katolikus istentiszteleti helyszínné válhatott. Még gyerek voltam s a Kálváriát nem tömbházak, de földút mentén kis családi házak vették körül, amikor én arról álmodtam, a templom körüli kereszteknél hangos ének, ima szól, s együtt kapaszkodik az én közösségem az akkor még meglehetősen omladozó keresztúti kápolnához. Később arról álmodoztam, egyszer Kolozsvár közössége a feltámadási körmenethez hasonlóan Kálvária-templomunk körül vonul majd gyertyás menetben. Kívánom, hogy ilyen csodás módon teljesüljenek az álmaink!
Istentől megáldott, boldog új évet!
