Több mint egy évvel ezelőtt Ferenc pápa jubileumi évet hirdetett, témájául a reményt jelölte meg. Nem egészen egy év múlva egy magyar író a Nobel-díj átvételekor így fogalmazott: ,,eredetileg a reményről kívántam megosztani önökkel a gondolataimat, de a remény nálam éppen végleg kifogyott”.
Nagyon húsba vágó témát jelölt ki Ferenc pápa, amikor a szent évet meghirdette, korántsem véletlenül, korántsem jámborkodásból vagy az öncélú teologizálás igényével. A világ a reménytelenségben vergődik, bár úgy hisszük, a reményünket jelzi, hogy minden nap felkelünk és végezzük a mindennapok feladatait. Ez is egyfajta remény, az emberi. De az isteni erényként számontartott remény sokkal több, egzisztenciális. Ennek hiányát fogalmazza meg az igazán nagy írók zsenialitásával Krasznahorkai László. ,,A régi angyalok: üzenetek, hogy ők maguk az üzenet, mely mindig a Megfellebbezhetetlentől érkezik, ő indítja le őket, az angyalait, hozzánk […] a régi angyal: üzenet valaki mástól valaki másnak, üzenet egy hírrel, melynek utasítás vagy tudósítás jellege van”.
Az angyalok, azok a régi angyalok, folytatta ékes anyanyelvünkön ott, messze, Stockholmban, a nagy író, ,,bármikor, ma is, folyton megérintik hinni képtelen lelkünket, hisz ők voltak, hisz ők maradtak évszázadokon keresztül az egyetlenek, akiknek ritka megjelenéséből magára a Mennyre következtethettünk”. Ebben a festők által számtalanszor ábrázolt helyzetben gyökeres változás állt be, az új, a mai angyalok Krasznahorkai látomásában az embertől várnának üzenetet, bátorítást, csakhogy az ember képtelenné vált erre. Az ,,új angyalok” immár szárny nélküliek, földi ruhában járnak. Az ember, Isten képmása, a hasonlatosságára teremtett lény elvesztette az isteni szikrát.
,,Ezek az új angyalok végtelen némaságukban már talán nem is angyalok, hanem áldozatok, […] […] háború van, háború […] nemcsak fegyverekkel, kínnal és pusztítással […] egyetlen rossz szó elég, hogy örökre megsebezze őt, és amit én tízezer szóval se tehetek jóvá, hisz jóvátehetetlen.”
Istenhívőként kétségtelenül másképp hiszem, ám amit Krasznahorkai megfogalmaz, nagyon sokak napi élménye, sőt életérzése. A gonoszság, a kegyetlenkedés, a háború(skodás) az emberiség történetét végigkíséri, az ember, az istenképű csodás teremtmény minduntalan elrugaszkodik megtartó gyökereitől és istenadta tehetségét rombolásra fordítja. Ezért volt olyan hihetetlenül időszerű a remény évének meghirdetése.
Itt az idő felfedezni a remény isteni dimenzióit. Kereszténységünk fokmérője, ,,sikerességének” jelzője, ha körülöttünk, miattunk egyre többen felfedezik, meglátják, meg tudják ragadni újra, s nem kifogynak a reményből!
