Pollmann Mária Lucianna vincés nővér október 23-án ünnepelte 100. születésnapját. A Menj be! című nagyváradi egyházközségi havilap számára adott interjújában a székesegyházi közösségnek – és minden olvasónak – az isteni gondviselésbe vetett feltétlen bizalmat ajánlja útravalóként. A havilap II. évfolyamának 12. számában megjelent írásban Pék Sándor székesegyházi plébános kérdezte a nővért. Ezt szemlézzük.
Lucianna nővér 1925-ben született Újpalotán. Fiatalon válaszolt Isten hívására és vincés nővérként először tanított, három évet a Szent Vince Intézetben, egyet az Immaculatában.
A nővér életének egyik meghatározó fejezete akkor kezdődött, amikor az államosítás után a szerzeteseket eltávolították az iskolákból, ő pedig munka nélkül maradt. Egy kedvesnővér javaslatára felkereste a tüdőszanatórium igazgatóját, aki egyetlen rövid beszélgetés után jelezte, hogy következő hétfőtől kezdhet dolgozni. Ezzel kezdetét vette húszéves szolgálata a betegek mellett.
A munkát nem apránként, hanem a mélyvízben tanulta meg. Már a harmadik munkanapján egy komoly tüdőműtétre vitték be megfigyelőként. Órákon át állt a műtő sarkában, miközben az orvosok egy egész tüdőlebenyt távolítottak el. Amikor az igazgató látta, hogy nincs rosszul, előrébb hívta, a transzfúziós nővér mellé. Igazmondásra kérte: pontosan jelezze, lát-e vénát, működik-e a beavatkozás. A nővér társa inkább hallgatni tanácsolta volna, Lucianna azonban nem vállalta a félrevezetést – és az orvosok megbecsült segítője lett.
Ezt a jelenetet úgy idézi fel, mint a gondviselés jelét: nem lett rosszul a vér látványától, nem ingott meg, mert – ahogy egyszerűen mondja – „a jó Isten így akarta”. A szanatóriumban végül két évtizedet dolgozott, később főnővérként.
A kommunizmus üldöztetései őt sem kerülték el. Beszélt a szétszóratás fájdalmáról, amikor a szerzetesrendeket feloszlatták, a nővéreknek pedig egyik napról a másikra kellett új otthont találniuk. A saját családját is tragédiák sújtották: édesapja és öccse Oroszországban veszett oda. Mégis, minden nehézség között megtapasztalta Isten gondviselését: Fedorek Imre palotai plébános kántorként alkalmazta, így segíteni tudta édesanyját, családját.
Életének legnagyobb ajándéka egyértelműen a hivatás – mondja. Ugyanakkor a keresztekben is megtapasztalta az isteni gondviselést. Ocskay Ferdinanda nővértől ő vette át a közösség irányítását, mint tartományi főnöknő, a nyolcvanas években, amikor még több mint ötven nővér volt. A rendszerváltás után pedig ő építette fel a rend mai otthonát a nagyváradi Dankó Pista utcában.
A jövőre tekintve minden napját hálaadásra ajánlja fel. Advent közeledtével gyermekkori és tanítói éveinek karácsonyi emlékeit is felidézte: a zárdai készülődést, a gyermeki hit örömét. „A gyermek lelkében már benne kell legyen a hit, amit otthonról hoz magával az iskolába. Most ezen kell fáradozni és nem szabad sajnálni semmi áldozatot a jövő megszenteléséért. Életemet erre a szándékra ajánlom fel Isten akaratából és szeretetéből.”
Az olvasók számára ezt kívánja: „Bízzák magukat mindig teljesen az isteni gondviselésre (…), nem lehet benne csalódni. A jó Isten azt teszi az emberrel, ami a léleknek jó.”
