Az emberi életet gyakran a szabadság, a döntések és a cselekvés terepeként gondoljuk el. Azt hisszük, akkor értjük és éljük igazán, amikor mi irányítjuk: amikor terveket készítünk, célokat tűzünk ki, és képesek vagyunk megvalósítani azokat. A modern ember számára a kiszolgáltatottság, a betegség, a tehetetlenség, a gyengeség a kudarc szinonimája. Pedig talán éppen ezekben a pillanatokban mutatkozik meg legmélyebben az, amit életnek nevezünk. Az igazi megértés nem a siker, hanem a törés pillanataiban születik meg – amikor már nem tudunk „jól” dönteni, amikor minden választás fáj, és amikor az elfogadhatatlant kell valahogy mégis elviselnünk.
Amikor az ember beteg lesz, elveszít valakit, vagy egy olyan döntés elé kerül, amelynek nincs jó kimenetele, hirtelen megszűnik az a biztonságos illúzió, hogy uraljuk az életünket. A tehetetlenség érzése kíméletlenül világossá teszi: mennyire törékeny az, amit önmagunknak hittünk. E tapasztalat nem pusztán fájdalmas, hanem felforgató is. A mindennapokban megszoktuk, hogy a világ válaszol a szándékainkra – hogy ha elég erősek, kitartók, „pozitívak” vagyunk, akkor a dolgok rendeződnek. De amikor ez a rend felborul, és semmi sem történik a mi akaratunk szerint, akkor az élet legmélyebb rétege tárul fel előttünk: az, hogy létezésünk alapvetően kiszolgáltatott, és hogy az irányítás soha nem lehet teljes. A tehetetlenségben valami paradox módon tisztul meg az emberi lét. Amikor már nincs mit tenni, csak lenni, akkor válik világossá, hogy a „lenni” önmagában is jelentés hordoz. Az élet nem csupán a cselekvés terepe, hanem az elfogadásé is. A fájdalomban, a bizonytalanságban, a veszteségben ott van valami, amit a siker pillanataiban nem tudunk észrevenni: az élet puszta ténye, a létezés csodája önmagában.
Az elfogadás azonban nem könnyed belenyugvás, és nem is bölcs megvilágosodás. Inkább egy belső küzdelem, amelyben az ember lassan lemond arról, hogy mindenre magyarázatot találjon. Elfogadni az elfogadhatatlant – a betegséget, a veszteséget, a halált – nem azt jelenti, hogy értelmet adunk nekik, hanem hogy képesek vagyunk tovább létezni velük. Ebben a folyamatban megszületik az alázat. Az alázat nem megalázkodás, hanem annak felismerése, hogy az élet nagyobb nálunk. Hogy mi magunk is részei vagyunk valaminek, amit soha nem fogunk teljesen megérteni, és éppen ezért van benne szépség. A kiszolgáltatottság tehát nem a gyengeség bizonyítéka, hanem az emberi lét egyik legigazibb arca.
Amikor az ember ráébred saját törékenységére, akkor kezdi el valóban érteni az életet. A szenvedés, a tehetetlenség és az elfogadás pillanatai nem a lét peremén állnak, hanem annak középpontjában. Aki átéli őket, nem elveszít valamit, hanem látni kezd – még ha fájdalmasan is. Az élet nem akkor teljes, amikor minden a helyére kerül, hanem akkor, amikor képesek vagyunk megmaradni benne akkor is, ha minden szétesik. A kiszolgáltatottság tehát nem az élet tagadása, hanem annak legmélyebb megvallása. Mert csak akkor értjük meg igazán, mit jelent élni, amikor már nincs más választásunk, mint egyszerűen lenni.
Ferencz Emese
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/47-es számában.
