† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben:
Példabeszédet mondott Jézus arról, hogy szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni.
Így szólt: „Az egyik városban élt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Ez elment hozzá, és kérte: »Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben.«
A bíró egy ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: »Noha Istentől nem félek, embertől nem tartok, de ez az özvegy annyira terhemre van, hogy igazságot szolgáltatok neki, mert a végén még nekem jön és megver.«”
Az Úr így szólt: „Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró. Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak? Talán megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik.
Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”
Ezek az evangélium igéi.
Lk 18,1-8
Az évközi 29. vasárnap már régi egyházi hagyomány szerint missziós vasárnap, az ünnep maga 1926-tól van jelen egyházunkban, amikor a Rítus Kongregáció elrendelte azt. Később, a liturgikus reform idején, 1969-ben e rendelkezést megerősítették, Szent II. János Pál pápa pedig elrendelte, hogy október harmadik vasárnapja a világmisszió vasárnapja legyen. Valaki talán azt kérdezhetné, miért fontos vagy lényeges megemlékezni a misszióról. Először is azért fontos, mert az egyház missziós jellegű, nem csupán intézmény, hanem Krisztus titokzatos teste, amelyben mi mindannyian, megkereszteltek – világi krisztushívők és az egyházi rend tagjai – küldetést kaptunk a hit ajándékának továbbadására, az evangéliumi örömhír megvallására. Nem kicsiny küldetés és felelősség ez, hiszen keresztségünktől fogva mindannyian részesültünk Krisztus hármas – papi, prófétai, királyi – küldetésében, amelyet hivatásunk élni.
Hol és hogyan kellene misszionálni? Minden emberi élet, minden egyes család és minden közösség missziós terep. Szépen fogalmazza meg Søren Kierkegaard dán filozófus, miszerint „az ember menthetetlenül vallásos”. Talán ma azzal egészítenénk ki, hogy nyitott a transzcendensre, ha nem is az intézményes vallásra. A mai ember fékevesztett tempóban keres, vallások sokaságát sorakoztatja fel, szinkretista módon saját maga alkotta „istenében” hisz. De ilyen vallási pluralizmusban, ideológiai kavalkádban mit tehet a keresztény ember?
A mai evangélium megadja a választ, hiszen a példabeszédben szereplő özvegyasszony a missziós lelkületű ember jelképe, akinek hite, bátorsága, kitartása és „csökönyössége” nem ismer határokat az igazság keresésében. A bírót, aki „Istentől nem félt, embertől nem tartott”, megijesztett egy özvegyasszony, mi több, rábírta ügyének rendezésére. Mielőtt mi magunk szereptévesztésbe esnénk, fontos megtanulnunk, hogy a mi feladatunk nem az igazságszolgáltatás, mert valljuk be, sokszor könnyebb mások fölött pálcát törni, jól odaszúrni, visszaadni, mint önjelölt erkölcscsőszök. Nem, a mi hivatásunk, hogy éljük az igazságot bátorsággal, hittel és jó adag „csökönyösséggel”, mert hiszen „korunknak elsősorban nem tanítókra, hanem tanúkra van szüksége” – ahogyan Szent VI. Pál pápa tanította. Olyan tanúkra, akik nem csupán mondják, hogy szeret az Isten, milyen szép a megbocsátás, és milyen jó az irgalom, hanem akik élik ezt csendesen, minden nap, önmutogatás és erkölcsi erényfitogtatás nélkül.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/42-es számában.
