Loyolai Szent Ignác a Lelkigyakorlatokban arra hívja az imádkozó embert, hogy az imaidő kezdetén mindig kérje a kegyelmet, hogy nyitottan és nagylelkűen legyen jelen az imában. Ezzel a kéréssel két fontos dologra irányítja a figyelmet: egyrészt arra, hogy teret adjon mindannak, amit Isten a lelkében szeretne megérinteni, illetve arra, amit Isten magáról szeretne közölni az imádkozó ember javára; másrészt arra, hogy az ember e kérés által is egyre inkább megszabaduljon az önmagába való bezáródástól és Isten felé forduljon.
A nagylelkűséget kérve, azt szeretnénk, hogy nagy lélekkel legyünk mi magunk is jelen, azaz mindent tárjunk Isten elé, semmit nem tartva vissza magunknak abból, ami a lelkünket mozgatja. Ugyanakkor Isten felé is nagylelkűséggel forduljunk, szabad teret engedve annak, hogy ő maga is megmutathassa magát olyannak, amilyenként éppen most felénk szeretne közeledni, illetve működhessen úgy, ahogyan szeretne a lelkünkben működni. A nyitottság és a nagylelkűség szándékának felindítása és ezen kegyelmek kérése megnyitja a lelkünk belső terét a találkozásra. Az ilyen találkozásban szabaddá válhatunk arra, hogy kiengedjük féltve őrzött ragaszkodásainkat, felismerjük a nagyobb jót és azt válasszuk.
A minap egy történetet hallottam egy kisgyerekről, akinek a keze beleszorult egy nyakas köcsögbe. Próbálták kihúzni a kicsi kezét, de sehogyan sem sikerült. Végül el kellett törni az edényt, hogy kiszabadíthassák a gyerek kezét. Ekkor derült ki, hogy a gyerek egy pénzérmét szorított a kezében, amit semmi áron nem akart elengedni.
Ha a nagylelkűséget kérem, akkor az azzal jár, hogy kinyitom a kezem. Így engedem, hogy Isten kiszabadítson abból, amibe beleszorultam, és megajándékozzon a saját szabadságával és az ő gazdagságával. Ha magamba fordulok, és csak azt kérem tőle, hogy adja meg, amit én gondolok jónak, akkor sok dolog és élet törik össze általam és körülöttem, mint a cserépköcsög, hogy a magam örömére, a magam kis szabadságára szorongathassam apró vagy nagyobb vagyonomat, amihez görcsösen ragaszkodom. Ez a birtoklás mindig megöli az életet maga körül is, és az igazi életet, az isteni szabadságot és örömöt abban az emberben is, aki így szorongatja azt, amihez ragaszkodik.
A segítőnővérek rendi szabályzatában találjuk azt a merész mondatot, hogy „nincsen más biztonságunk, mint Isten nagylelkűsége”. És valójában semmi mást nem viszünk magunkkal életünk végén, mint azt, ami a nagylelkűségből fakadt: abból a találkozásból, ahol nagylelkű lehettem Isten felé, aki nagylelkűségében megnyitott a saját szabadságára és szeretetére. A markunkban szorongatott biztonságaink kiesnek élettelenül elernyedő kezünkből. Ezekből a ragaszkodásokból az összetört életdarabkák maradnak hátra, mint az elefánt után a porcelánboltban.
A markunkban szorongatott „vagyonunk” része nem csupán pénzérméink. Így szorongathatunk tudást, információt, pozíciót, házat, udvart, érzelmi gubancokban tartott kapcsolatokat, sérelmeket, dédelgetett álmokat, fantáziákat és sok-sok mindent, amihez jobban ragaszkodunk, mint Isten szabadságához és ingyenes szeretetének megismeréséhez.
Mindennapjainkban gyakorolhatjuk azt, hogyan érzékenyítsük magunkat erre a nagylelkűségre és ennek a kegyelemnek a kérésére. Felírhatunk kis papírokra olyasmiket, amikről azt gondoljuk, hogy attól eléggé vagy nagyon nehezen válnánk meg. Időnként kézbe vehetjük, megérezhetjük a súlyát, a hozzá való ragaszkodásunkat, akár a félelmét is annak, hogyha attól meg kellene válnunk. Majd közel engedhetjük magunkhoz annak a gondolatát, esetleg ízét, hogy milyen lenne azzal a szabadsággal, szuverenitással és méltósággal élni és szeretni, kapcsolódni emberekhez, Istenhez, a teremtett világhoz, amilyen az Úr Jézusé? És kérjük ilyenkor tőle azt a kegyelmet, amire szükségünk van, hogy nagylelkűséget tudjunk kérni.
Vormair Emese sa
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/39-es számában.
